Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek

I. Hogyan lettem én futballbíró?

Az elején kell kezdjem, és az eleje pedig az, hogy már gyermekkoromban megszerettem ezt a játékot. Talán öröklött szeretet volt ez, mert visszaemlékszem, hogy édesapám is el-ellátogatott, mikor az ideje engedte, egy-egy futball-mérkőzésre.

Bánffyhunyadon annak idején, zsenge gyermekkoromban már volt amatőr futballcsapat. Jól emlékszem, hogy kik voltak akkoriban a nagy játékosok. A kapus Gárdán Jóska, aki civilben kovács volt. Két nagy lapátkeze, hosszú lába ellenére a vetődés (robinsonád) sem volt idegen neki.

Több kolozsvári csapat látogatott Hunyadra futballozni. A futballpálya az akkori marhavásár­téren, a város közterületén volt. A hunyadi vásártér olyan nagy volt akkor (most is az), hogy a futballpálya a tér egynegyedében elfért, mégpedig a lovaknak fenntartott legelőn.

A dolog pikantériáját az jelentette, hogy a keddi vásár után, vasárnap reggel vagy délelőtt össze kellett szedni az elhullatott ló ganét, amennyire lehetett, hogy ne panaszkodhassanak a vendég kolozsváriak a csúszós pálya miatt. Elképzelhető tehát, hogy esős időben a mérkőzés végén miként nézhettek ki a játékosok, akik a bikaistálló mellé kirakott, vízzel megtöltött kádakban mosták tisztára magukat.

Én több ilyen mérkőzést láttam és úgy 10-12 éves koromban addig sírtam édesapámnak, hogy egyszer csak Kolozsvárról hazatérvén egy fejem nagyságú gumilabdát vett ki a tarisznyájából. Nagy volt az örömöm, de még nagyobb az utcabeli gyerekeké, akik addig csak rongyból tömött labdákat rugdostak a macskaköves utcán. Szerencsénkre az utcánk elég széles volt,  a közepén az 1930-as években épült betonút haladt, amelyet jobbról is, balról is 10-12 m széles kövezett rész szegélyezett. Ennyi elég is volt nekünk játszani. A játék mezítláb folyt mindaddig, amíg akaratlanul a földbe, azaz a kőbe nem rúgtunk és nagy lábujjunkról a köröm vagy a bőr húsostól le nem szakadt.

A gumilabdára a szomszéd utcabeli srácok is mind megjelentek, név szerint megemlítek egy párat: Selét Bandi, Kossuth Pistu, Piszkuly Bandi, Bokor Zoli, Bokor Marci, Fejes Zoli és sokan mások. Később ezekből a srácokból több is ismert futballistává vált. Budai (gúnynevén Kossuth) Pistu az aradi UTA-hoz került és ott is maradt. A többiek a Kolozs megyeiben futballoztak a bánffyhunyadi csapatban. Csapattársaik voltak a Kálmán-fiúk (Tyityusok), Hirsch Sanyi, Mikuci, Kecske Jani, Kokolos Feri, és mások.

Mivelhogy semmi sem tart örökké, ez a gumilabda is egyszer csak kipukkadt. Történt egy nap, hogy Fejes Zoli véletlenül nekirúgta egy szögesdróttal bekerített fának. A szögesdrótot nem a labdának szánták a szüleink, így védték az ültetett eperfát a csordából hazatérő bivalytehenek dörzsölődésétől.

Tizennégy éves koromban Kolozsvárra kerültem a villamos ipari szakiskolába, ami a régi és újabban ismét a református főgimnáziumban működött a Farkas utcában. Nagy udvar volt a református templom mögött (később egy egyetemi diákszállót építettek ide), több mint egy futballpálya-nagyságú udvaron rúgtuk a bőrt délutánonként, de főleg vasárnap délelőtt és délután is, ha netalán nem kaptunk kimenőt a városba. Ez is megtörtént néha, sőt, elég gyakran.

Kolozsváron akkoriban Bánffyhunyadról sokan voltunk iskolában. Én, Orbán Lacival a villamos ipariba, Bokor Marci és Kodra Feri a kereskedelmibe, Lovász Pista, Kovács Feri, Sinkó Jani és Gyurka (Varga) Bandi pedig az elméleti líceumba jártak. A szakiskolákba, vagy a DGRM-éhez (Direcţia Generală a Rezervelor de Muncă) mások is sokan kerültek.

 Másod-, majd harmadévre a hunyadiakból már rendes futballcsapat kerekedett ki. Ki is hívtuk a kolozsváriak válogatottját egy mérkőzésre. Emlékezetemben maradt (lehet, hogy másoknak is) egy mérkőzés, amelyet a kolozsvári kétvízköztiekkel játszottunk a Babes-Bolyai-parkban. Ez a kétvízközti “negyed” Kolozsvár hírhedt negyede volt abban az időben. Lehet, hogy azelőtt, és azután is. Ez a lakótelep a Monostori út, a Nagy-Szamos, és a sétatér közötti “mahala” volt.

Azért emlékszem jól erre, mert a hunyadiak válogatottja futballban nyert, de pont ezért a bokszban és „K1”-ben már nem. Ekkor megtapasztalhattam, hogy a futás bármily szégyen, de hasznos.

Az iskola végeztével mi is kinőttük magunkat és csoportosan bekerültünk a hunyadi futballcsapatba. Előbb az ifi korosztályba, később pedig az “egybe” is, ahogyan akkor nevezték a nagy csapatot. Nekem ezzel nem sok szerencsém volt, talán a megfelelő tehetség hiányzott, csak húszévesen kaptam játéklehetőséget  a nagy csapatba. Annak is tulajdonítható, hogy akkor és ott olyan, nagyon tehetséges játékosok rúgták a labdát, mint Böndi Jancsi, Piszkuly Bandi, Varga (Selét) Bandi, Csüdöm Feri (Csulu) és Harmati Jenő Középlokról. Később a velem majdnem egykorúak, Varga (Gyurka) Bandi, Horváth Dezső, Kukk Jóska, Kozman Béla, Kozma Jenő  – hadd ne soroljam tovább – mind bekerültek szerre a nagy csapatba. A mesterségemnél fakadóan volt még egy hátrányom: mint karbantartó hálózati villanyszerelő a ’68-’69-es években a munkaidőm java részét a villanyoszlopokon töltöttem, ugyanis ebben az időben Hunyadon főjavítást végeztünk az utcai hálózaton. Hat-hétórai oszlopmászás után már nem volt kedvem délutáni edzésekre járni, úgyhogy nagyjából meg is szakadt az aktív sportolásom.

Következett azután a katonaság. Bukarestben, a tankosoknál, a Tudor Vladimirescu harci egységnél szolgáltam, ahol funkcióm is volt, nem engedtek el futballedzésekre. A Ghencea-stadion a kaszárnyánk szomszédságában épült, de már létezett két másik edzőpálya, ahol az akkori CCA (most Steaua futballcsapat) tartotta edzéseit. Beértem azzal, hogy Voinescu kapuja mögé állva rúgtam vissza a kapu mellé szállt labdákat. Egyszer meg is kérdezte az öreg (egy kapásrúgás után): Te fiú, hol futballoztál?  Most játszol-e valahol?

Sajnos nem volt szerencsém, mint más hunyadi katonának, hogy katonáskodásom ideje alatt is rúghassam a bőrt. Az egységem a TV (Tudor Vladimirescu) elit ezred volt, de még katonai szpartakiádra sem állított ki futballcsapatot. Pedig az ezred sportügyekkel megbízott tisztje még tornaversenyre is el akart vinni engem.

No de a két év, és ráhúzott  két és fél hónap egyszer mégiscsak véget ért. 1962. december 1-én hazakerültem Bánffyhunyadra. A régi munkakörömben az állásomat el foglalták, és ezért más vállalathoz, az építkezéshez szegődtem, ami akkor indult be Hunyadon.

Innen már el tudtam járni a délutáni edzésekre és egy-két hónap után helyet is kaptam a nagy csapatban, mint balhátvéd. Az első mérkőzésre a nagy csapatban különösen jól emlékszem, ami Topánfalván (Cimpeni), esős és hideg időben zajlott.

A “rugdosódás” már a csapatok bevonulása előtt elkezdődött a kifutóban, ahol a topánfalviak igyekeztek a tartozásukat leróni a Hunyadon elszenvedett “vereségért”. Ennélfogva az egész hunyadi csapat megilletődve, lábát féltve játszott, csak Kozma Jenő elől meg én hátul mertük szappanozni az ellenfelet, több-kevesebb sikerrel. Ezután a meccs után biztosítva látszott a helyem a csapatban, de a sors ismét közbeszólt: sikerült ugyanis a nyári felvételim Szebenben a mesterképző iskolába, hát jobbnak és biztosabbnak láttam a mesterségbeli karriert, mint a futballt.

Jelzem, hogy abban az időben nagyon erős volt a kolozsvári tartományi bajnokság. Akkor még nem létezett C-divízió. Abban a bajnokságban játszott a kolozsvári Vasas (a jelenlegi CFR jogelődje), a besztercei Gloria,  Dés, Tordáról a cement-, és az üveggyár csapata, az Enyed , Zilah, Marosludas, Szamosújvár, illetve Zsibó.

Szeben miatt, aktív sportolásomban ismét törés állt be, mivelhogy a mesteriskola esti tagozatú volt, nappal hét-nyolc órát dolgozni, délután három-öt órát tanulni voltam kénytelen. Jelentkeztem ugyan a szebeni Arsenal csapatnál próbajátékra, de az edzésekre, melyek délután zajlottak, az iskola miatt nem tudtam eljárni. Bele kellett nyugodnom a sorsomba. De a második iskolai év kezdetén, a vágóhídnál, ahol dolgoztam, sikerült csapatot szerveznem Mircea dokival, és beiratkoztunk a szebeni városi bajnokságba. A mérkőzésekre a mészárosok még a késüket is elhozták, hogy nyomatékosabban drukkolhassanak.

Itt volt egy-két szép élményem, mint például a medgyesi Városi Húsipar, és a Widerhold nyugat­német cég csapatai elleni mérkőzések. Ez utóbbi meccset a szebenszeredai fürdőn egy jó bankett követte. Ott ragadt meg engem a német jellem, fegyelem, és az egy-két pohár sör utáni felszabadult mulatni tudás.

Eddig csak arról szóltam, hogy hogyan és miként lettem én a futball kedvelője, rabja, élvezője. De mégis miért lettem végül játékvezető, ennek az oka mesteriskolai évekre vezethető vissza. A mesteriskolába az ország majd’ minden tájáról küldtek szakembereket. Itt bentlakás is működött, javarészt már nős és meglett férfiaknak. Csupa véletlen folytán én a brassói Rudzik Péter mellé kerültem az ágyammal és közel az ablakhoz. Ő idősebb volt nálam vagy hét-nyolc évvel, akkor harminckét éves nős, kétgyermekes apa és a brassói Aurora sörgyár küldte  a mesteriskolába. Ennélfogva sokat beszélgettünk, különösen elalvás előtt. Ő nagy dumás volt, gyakran mesélt futballal kapcsolatos történeteket is. Elmondta, többek között, hogy ő sem volt sikeres futballista, fiatalon abbahagyta, és elvégezte a bírói tanfolyamot. Ezt követően már sokkal több sikerélménye volt. Szinte minden alkalomra jutott egy-egy sztori, amiket én nagy figyelemmel és élvezettel hallgattam. Most már úgy gondolom, hogy ezeknek fele, ha igaz volt, de láttam benne némi fantáziát és derűt. Ő javasolta először, hogy ha már nem megy az aktív játék, próbáljak meg bíró lenni, mert erre is szükség van a sportban. Volt is nála, jobban mondva érdeklődésemre hozott hazulról, egy pár folyóiratot, amelyeket a bírói kollégium adott ki (Buletin Arbitrul). Ezeket áttanulmányozva rájöttem, hogy tetszene ez a lehetőség. Ezután nemcsak a játék, játékosok érdekeltek a mérkőzések alkalmával, hanem a játékvezetők, és a ténykedéseik is. A tévében látott meccseken már a játékvezető működését is figyeltem.