Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek

IV. Egy osztállyal feljebb

Az „inasévek” letelte után vizsgázhattam én is a labdarúgás felsőbb osztályaiba. A divízióra Nagyszebenben vizsgáztam. Akkoriban ott tartották az erdélyi divíziós bíróknak a téli felkészítőt és továbbképzést, valamint a fizikai képességvizsgákat. Ott láttam először, milyen komolyan veszik ezeket a dolgokat, az elméleti tudást és a fizikai teljesítő képességeket. Itt történt, hogy a Hargita megyeiek közül Ferenc Imrének nem sikerült a fizikai tesztje, mivel nem tudta teljesíteni az előírt időeredményeket. Ő akkor elég idős és már túlsúlyos is volt. Egyiknek baj, másiknak szerencse. Most a szerencsés én voltam, mert a sikeres elméleti vizsgáim után én kerültem a helyére a keretbe, a „lot“-ba. Ezek után már csak azt vártam, hogy mikor kapom az első küldetést a FRF-től (a FRF a Román Labdarúgó Szövetség román nyelvű rövidítése, az elkövetkezendőkben ezt a rövidítést fogom használni). Ez bizony jó négy hónapig váratott magára. A megyei bajnokságban a legnehezebb meccseket kaptam. Mondhatom, jó iskola volt.

Úgy május közepe táján, egy keddi, rendes és rendszeres bírói gyűlés után, Lăcătuş Petrică (akkori megyei sporttanács metodistája, előadója) félrehív és azt mondja: „Vasárnap be leszel avatva.“ Ez azt jelentette, hogy a szövetségtől FRF bírói lapot küldtek és megbízó levelet Brassóba, egy ifjúsági mérkőzés vezetésére. Az akkori Steagul Roşu autógyár és egyben a város akkori A osztályos csapatának és a marosvásárhelyi sportiskola ifjúsági csapata közötti mérkőzést kellett levezetnem. Prizibislawski Vili bácsi felkészített, hogy hogyan kell jelentkezni, viselkedni, beszélni a hivatalosságokkal. Még a felszerelést sem felejtette el, vagyis az ing-gatya ki legyen vasalva, a cipő ragyogjon, stb. (Zárójelben mondom, hogy ezekért az asszonynak minden mérkőzés után lepengettem a 25 lejt).

Megjelenek én Brassóban a Steagul stadionban úgy 11 óra után. A pályán folyik az A divíziós meccs. Nem emlékszem, kivel játszott akkor Brassó, csak azt tudom, hogy a lelátók tele, de tele voltak. Én a meccs szünetében jelentkeztem a „hivatalosságoknál“, mondtam, hogy ki vagyok és az ifjúsági meccs vezetésére van megbízásom. Erre ők előzékenyen betessékeltek a bírói öltözőbe, ahol a három bíró pihent a két félidő szünetében, ahova senki mást be nem engedtek. Az A divíziós bírók, akikre én nagyon is felnéztem, nagyon természetesen és kollegiálisan fogadtak. Egy kicsit meglepődtem, mert már Brassóba érkezésem előtt, tán már egész héten nagyon izgultam. Ez az izgalom addig tartott, amíg először megfújtam a sípot és bevonulásra hívtam a két csapatot. Abban a pillanatban mintha levették volna rólam az izgalmat, a félelmet, nem érdekelt más, csak a mérkőzés. Jól emlékszem, a mérkőzés elég sima volt, én is igyekeztem minél közelebb lenni a játékhoz, a labdához, és minél határozottabban, igazságosabban fújni. Akkor lepődtem meg, mikor a mérkőzés végén jelentkezett a szövetség, a FRF bukaresti megfigyelője és gratulált mondván, hogy “ai stofă de arbitru, băiete”, vagyis szerinte ha így folytatom, jó bíró lesz belőlem. Kérte is, hogy a bírói lapot töltsem ki ott helyben, hogy ő vihesse magával Bukarestbe, ezzel is igazolva, hogy végignézte az ifi meccset is.

Boldogan tértem haza, habár a gázsi alig volt elég benzinre Brassót megjárni. Kedden beszámoltam Vili bácsinak is a történtekről. Ezután még vagy két-három ligás ifjúsági meccset vezettem a tavaszi fordulóban, aztán az őszi fordulóban megkaptam az első C divíziós küldetést is – persze mint partjelző, vagyis taccsbíró. Medgyesen a Spartac pályán, Zsombori Gyula középbíró segítségeként. Gyula érezte, hogy drukkolok egy kicsit és ezért tévedhetek is, ezért ha módjában állt, az én felemen tartózkodott többet. Egy alkalommal rám is fütyült, mert én nem intettem be egy lesállást. Szünetben rám szólt, hogy ne a mérkőzést nézzem, hanem igyekezzek egy vonalban lenni az utolsó védővel, és akkor helyesen tudom megítélni, beinteni a lesállást úgy, ahogy ez a „nagykönyvben írva van“. Itt és ekkor hallottam az első csalafintaságot a bodzafordulói Chealfă, (magyarul csalfa) nevű bírótól, mégpedig hogy „Pe mine nu mă interesează, cine câștigă, gazdele să nu piardă!“,azaz: „Mindegy, hogy ki nyer, csak a hazaiak ne veszítsenek!“). Van benne valami igazság?!

Mérkőzés után Gyulával megbeszéltük azt is, hogy az elkövetkezendőkben ha közös delegációt kapunk, egymást értesítjük és megbeszéljük, mikor és mivel utazunk a mérkőzésre (ez később az összes Hargita megyei bíróra érvényes lett). Mivelhogy a bírói lapok és megbízó levelek a megyei sporttanácshoz érkeztek általában hétfőn vagy kedden, én már kedd délután tudomást szereztem a helyzetről. Este pedig már otthon zörgött a telefon: a bíró kollégák tudakoztak, hogy ki merre megy, Orosz Lajos bácsi legnagyobb bosszúságára, mert ő mindezt az udvarhelyi bírókkal csak pénteken szerette volna közölni, a rendes heti gyűlések alkalmával. A titkolódzás legtöbbször nem sikerült, mert mi már kedden megbeszéltük, hogy hova, mikor és mivel utazunk.

Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.