XI. A pénz beszél

XI. A pénz beszél

Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek

XI. A pénz beszél

Delegációnak neveztük azt a papírt, megbízó levelet amellyel a Román Labdarúgó Szövetség egy-egy mérkőzésre küldött. Ez egyben a bírói lap is volt, amin feltüntették a mérkőzés helyszínét, kezdési idejét, valamint a csapatok, a középbíró és partjelzők neveit. A bírói laphoz  csatoltak még 3 nyugtát, amin a bírók neve után írta a bíráskodásért járó tiszteletdíjat. Ezt a rendező hazai csapat kellett kifizesse. Ez volt a barem, mely 15 lejtől kezdődött, amit a partbíró kapott egy helybéli ifjúsági meccsért, és maximum 275 lejig emelkedhetett a C divízióban, annak függvényében, hogy milyen távolságra kellett utaznia a bírónak, mondjuk Csíkból Besztercére vagy Câmpinára.

A megyei bajnokság tiszteletdíjai 25-től 135 lejig terjedtek pl. egy  borszéki küldetés esetében, a C divízióé pedig 35-től 275 lejig, de csak ha a kiszállás legfeljebb 250-300 km-re szólt. Mondanom sem kell, hogy ez nagyon kevés volt. Tudták ezt nagyon jól azok is, akik megállapították, de azt mondták, a bíráskodás félig önkéntes munka: aki akarja, csinálja, hanem le is út fel is út... Éppen ezért sokan lemondtak a bíráskodásról: „Egy pár lejért nem szidatom magam." Mit tudtunk venni akkor 15 lejből? 3-4 sört, 1 liter kocsis bort vagy egy fél kiló húst. Abban az időben egy üres  magnókazetta 100-150 lejbe került, egy gombelem a kvarcórába 30-50 lej volt, egy liter tej 2 lej, egy vekni 2 lej 20 bani… Igaz, hogy a minimálbér is 1500 lej körül mozgott... Sokszor megtörtént a megyei bajnokság alkalmával, hogy egy-egy mérkőzés után üres zsebbel tértünk haza. Keresztúrrol vagy Borszékról, ha busszal kellett utazni, semmi sem maradt.

A C divízióban sem volt rózsásabb a helyzet: ha egyedül kellett menjünk – teszem azt – Kolozsvárra vagy Borsabányára. Akár vonattal, akár busszal utazunk, ha kifizettük a szállodát és még ettünk is valamit a gyorsbüfében, akkor biztosan üres zsebbel tértünk haza. Ráadásul ráment egy napunk és egy éjszakánk, másnap reggel pedig munkába kellett menni.

Szerencsésebb volt a helyzet, ha mindhárom bíró egy megyéből való volt, és valamelyikünk autójával mehettünk, akkor szokás szerint kilométerenként 25 banit pótoltunk a benzinbe. Egy kolozsvári út után megmaradt 100 lejem, amiből 25 lejt mindig az asszonynak adtam a sáros formafelszerelés mosásáért, vasalásáért. De nem ettem és ittam semmit, hanem hazulról felcsomagoltam.

Ezt az állapotot ismerték a csapatok vezetői is, ezért a legtöbbje igyekezett szállást biztosítani valamilyen szállodában vagy vendégszobában, ha a bírókat távolabbról  küldték. Amennyiben a házigazdák elégedettek voltak az eredménnyel vagy a bíráskodással, kaptunk ebédet is a meccs után, de bizony az is megtörtént nemegyszer, hogy éhesen tértünk haza. Illik, nem illik, de azért elmondom, hogy bizony rá voltunk szorulva arra a „lapira", amit a baremen felül, a hivataloson kívül „kijárt”. Voltak úgynevezett tétmérkőzések, amikor a fennebbjutás, gyakrabban a ligából való kiesés forgott kockán, amikor nagyobb összeget ígértek a baremen felül, ám mi nem tudtunk, nem volt pofánk úgy „muzsikálni, fűrészelni", mint a regáti bírók, akik nem hagytak ki egyetlen jó üzletet sem. Több esetem volt, mikor más megyeiek mellé osztottak be taccsbírónak és akkor láthattam, mire voltak képesek. Egyszer Segesvárrol két vâlceai bírót a rendőrség kocsijával vittek ki a stadionból, nehogy a tömeg szétszedje őket... Én pedig a maradék közönség tapsa között távoztam a saját kocsimmal.

Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.



Hozzászólások



Fejtsd ki véleményed, szólj hozzá te is. A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.


Vissza