Nehezen hozta meg azt a döntést, hogy elhagyja a csapatot, és mindig is szívesen gondol majd vissza az FK Csíkszereda közösségére: búcsúja alkalmából Albu Erikával beszélgettünk.
Nehezen hozta meg azt a döntést, hogy elhagyja a csapatot, és mindig is szívesen gondol majd vissza az FK Csíkszereda közösségére: búcsúja alkalmából Albu Erikával beszélgettünk.
Albu Erika az FK Csíkszereda női csapatának 2018-as megalapítása óta meghatározó játékosa és egyénisége volt az együttesnek, és azóta minden szezonban velünk volt. Így itt volt akkor is, amikor a Liga 2 megnyerésével 2022-ben feljutott az élvonalba a csapat, amelynek vezetőedzője nem más volt, mint Erika édesapja, Albu László. A Rioting Football Facebook-oldal által gyűjtött statisztika szerint összesen 89 alkalommal viselte csapatunk 2-es mezét, közötte 34-szer az élvonalban és 14-szer a kupában, ami klubrekordnak számít. Sérülése miatt a 2024–2025-ös szezonban sajnos nem tudott pályára lépni, és a téli szünetben közös megegyezéssel távozik a csapattól. További sok sikert kívánunk ezúttal is neki sportolói karrierjében és az életben egyaránt!
– Hogyan jellemeznéd az FK-nál eltöltött időt?
– Hét nagyon szép év volt, nagyon sok barátot szereztem, jó emberekkel találkoztam. Lehet mondani, hogy második családom volt nekem az FK. Barátságos volt a környezet, jelentős korszaka volt az életemnek.
– Mire emlékszel vissza szívesen az itt eltöltött időből?
– Például arra, amikor édesapám (Albu László edző – szerk. megj.) keze alatt feljutottunk az első osztályba. Felemelő érzés volt, kislánykoromban ez volt a legnagyobb álmom, hogy édesapám keze alatt tudjak dolgozni, úgy érzem, hogy nekem ez egy plusz, hogy vele közösen tudtam ezt átélni.
– Hogyan látod a női foci helyzetét most az FK-nál és általában Romániában?
– Az FK Csíkszeredánál a hangsúly a lánycsapatnál megfelelő helyre van téve, ezt hallottam legalábbis más csapatoktól is. Nagyon jók a körülményeink, az emberek, a stábtagok, akik dolgoznak körülöttünk, a fejlődésre teszik a hangsúlyt. De Romániában általában nem figyelnek oda úgy a női focira, mint külföldön sok helyen, vagy ahogy szükség lenne rá. Az is a női foci fejlődését szolgálná, ha inkább a saját nevelésű, hazai játékosokat részesítenék előnyben.
– Ebben az idényben egy súlyosabb sérülés után nem tudtál az FK-nál pályára lépni, van-e ezzel kapcsolatban valamilyen megbánásod?
– Igen, nagyon nehéz volt, hogy nem tudtam a csapattal a nyári felkészülés után visszaállni. Sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottam, ez lelkileg is megviselt, hogy nem tudtam a csapatot segíteni, ott lenni velük. Hétéves karrierem alatt sosem szenvedtem súlyosabb sérülést, és ez most nagyon megviselt. Bokaszalag-szakadásom volt, aminek túlságosan hosszas volt a rehabilitációja, de most már hálistennek jobban van a bokám, s bízom benne, hogy teljesen rendben lesz.
– Hogyan tovább, folytatod-e sportolóként?
– Őszintén elmondom, először úgy voltam vele, hogy szögre akasztom a csukákat, de valahol azt is éreztem, hogy ezt a hét évet nem így kellene lezárni, nem így kellene a karrierem végére pontot tenni. Van megkeresésem, de még friss az egész dolog, nem tudom még, mit is szeretnék valójában. Most mindenképpen munkahelyet keresek, és a lányokkal, azokkal a volt csapattársakkal, akik már szintén nincsenek a csapatban, összejárunk focizni. Még nem tudom, merre sodor majd az élet, de ha kapok egy lehetőséget, szeretnék élni vele.
Rédai Attila