Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
XIV. Az utolsó, és az is bunda
1985-ben betöltöttem a 45. évet. A szabályzat szerint – ami tudtommal csak itt, Romániában volt érvényes – a C-divizióban be kellett fejezzem a bírói tevékenységemet. Véleményem szerint nagyon érdekes és ellentmondásos ez a határozat.
Részben azért, mert 5-10 év bírói tevékenység után érik be az ember ahhoz, hogy minél kevesebb hibát kövessen el egy mérkőzés alatt, hiszen a tapasztalat is fontos. Másrészt az A osztályban (ez talán ma is úgy van) meg volt engedve az 50 éves maximális korhatár a bíráskodáshoz. Furcsa ez a szokásjog, már csak azért is, mert a felsőbb osztályokban nagyobb a játék irama, a bíró többet kell fusson, hogy játékközelben legyen. Ha ezt egy 50 éves megteheti, miért ne tehetné ezt meg egy 46-48 éves úr is?
Szerintem a fizikai felkészültség kellene legyen a fő kritérium, meg a tehetség és nem a betöltött születésnap. De ha ezt határozták, ehhez kellett igazodni. Június 14-én betöltöttem a 45-ik életévemet, és a 84-85-ös bajnokság végével véget ért az én pályafutásom is, mert nem volt elég „tehetségem“, ismeretségem… És nem utolsó sorban „magasságom” sem segített, ami kizáró jellegű volt a felsőbb osztályokba való jutáshoz. Szerettem volna búcsú mérkőzésnek egy olyant vezetni, amelyben eldől egy felsőbb osztályba való jutása valamilyen csapatnak. Sajnos pont az ellenkezőjét kaptam a FRF és a központi bírói szerv jóvoltából. Egy kiesésre esélyes csapat mérkőzését kellett levezessem Bukarestben, a helyi építkezési vállalat otthonában.
A mérkőzés előtt nem voltak információim a csapatok helyzetéről, de gondoltam, hogy egyik csapat sem érdekelt, hogy ezt az utolsó mérkőzést bírói segédlettel megnyerje. Az ilyen kulcsmérkőzésekre általában az „Ü” betűs bírókat delegálták. Az „Ü” betű azt jelenti, hogy üsmerős, vagyis a mi fajtánk, a mi emberünk. A vállalatomtól szombatra egy megbízó levelet „ügyeskedtem” ki valamilyen beszerzési ügy apropóján. Ezért autóval utaztam Bukarestbe, s még a délelőtt folyamán elintéztem a hivatalos beszerzési ügyeimet. Akkor szombat munkanap volt, néha vasárnap is. Délután megkerestem a Constructor pályát, ahol másnap lett volna a mérkőzés. A pályagondnoknál érdeklődve megtudtam, hogy hol, melyik szállóban szokás elszállásolni a bírókat. Így, hát estére jelentkeztem a szállónál, ahol azt mondták, hogy nincs „szpeciel” a bíróknak szállás foglalva, de végül mégis kaptam egy helyet, ágyat, valakivel megosztva a szobát. Egész este nem keresett meg senki a helyi csapat részéről, habár tudtak érkezésemről. Rossz előjel gonoltam magamban. Reggel a szállást kifizetették velem (csak így adták vissza a személyimet), aztán irány a stadion. A mérkőzés előtt alig 20 perccel jelentek meg úgy a helyi, mint a vendég csapat vezetői, hogy kitöltsék a bírói lapot. Két bukaresti bírót küldtek partjelzőknek. 11 óra előtt 5 perccel jelentkezett egy idős cvikkeres valaki, hogy ő a kiküldött felügyelő a szövetség részéről. Na, gondoltam magamban, ez fontos mérkőzés lesz, ha már megfigyelőt is küldtek. Az is volt, mert rákérdeztem, hogy állnak a csapatok, és kiderült, hogy a hazai csapat a tabella közepe táján áll, a vendég csapat pedig kieső jelölt, föltétlen szüksége volt a győzelemre. Mindenki hallgat mint a sír, még a kiküldött megfigyelő sem mondja el a szokásost, hogy vigyázzak, tartsam „kézben“ a játékot, legyek közel a játékhoz, stb. Megy a játék, a hazai csapat nagyon lanyhán játszik, de annál többet szabálytalankodik, reklamál és szimulál. A szünetig már megbizonyosodtam, hogy ez bizony bunda. Itt minden előre le van beszélve. Vezetett is a vendégcsapat 1-0-ra. A hazaiak sehogy sem akartak kapura rúgni, még a 16-oson belül is csak tologatták a labdát, passzoltak, amíg az ellenfél felszabadított, vagy a kapus kaparintotta meg a bőrt. Mindezeket látva a szünetben behívattam a két csapat vezetőit és a csapatkapitányokat és elmondtam a véleményemet. Ugyanakkor figyelmeztettem őket, ha nem játszanak tisztességesen, akkor lefújom a mérkőzést. Nagy volt a felháborodás mind két fél részéről, mindent összehordtak, még fenyegettek is. Majd bejött az úgynevezett megfigyelő is, akit időközben, vagy még a meccs előtt „felkészítettek“. Azt mondta, hogy ő nem látott semmi különöset, hogy bunda, az csak az én véleményem…. Vezessem csak le a meccset, és majd ő megírja a „raportot“, az ő jelentését. Én akkor már láttam: ő is meg van „mérgezve“. Kérdeztem a taccsbírókat is, mi a véleményük, de ők csak húzogatták a vállukat. Majd a szövetség eldönti mi legyen. Megy a második félidő, még csúnyább mint az első. A hazai csapat szurkolói kezdik szidni a játékosokat, vezetőket, bírókat, látva, hogy mi történik. A mérkőzés vége előtt 15 perccel már csak 10%-uk maradt a tribünön, a többi hazament. Lehet, hogy csak a vendég szurkolók maradtak. Látva, hogy mi történik, hogy mégis megbizonyosodjak a bunda felől, egy képzeletbeli 11-est ítéltem a helyi csapat javára. Gondoltam, ha nem bunda akkor berúgják és 1-1-el már más a helyzet.
A vén róka csapatkapitány nem rúgja, hanem odagurítja a kapus kezébe a labdát. Én rögtön megfújtam a sípot, sárga lapot mutattam egy védőnek, hogy a rúgás előtt belépett a 16-oson belülre, és megismételtettem a büntetőt. Nagy volt a csodálkozás és reklamálás, de nem engedtem. Újra rúgattam a 11-est. Ekkor neki fut a végrehajtó és úgy fölé rúgja a labdát, hogy a szomszéd „udvarról“ hozták vissza. Ez nekem elég volt bizonyítéknak. Két perc múlva 2-3 perccel a 90-ik perc előtt le is fújtam a találkozót.
Ezért nem reklamált senki, csak a megfigyelő rótta fel nekem, „tévedéseimet“. Határozottan kifejtette a véleményét , hogy ez nem volt semmi bunda, semmi „aranzsament“, minden oké. Nem volt mit mondjak, de már akkor elhatároztam, hogy a bírói lap mellé egy jelentést csatolok, amiben megírom a szövetségnek a történteket. Úgy is tettem, nem adtam oda a bírói lapot a megfigyelőnek, hogy ő vigye be a szövetségnek, akármint is kérte és szerette volna. Tudtam, hogy úgy is ez volt az utolsó mérkőzés vezetésem. Aprólékosan leírtam amiket láttam és tapasztaltam. Több hiányosságra felhívtam a figyelmet, s rávilágítottam a „fekete munkára” ami a szövetség tudtával vagy elnézésével történik, és majdnem mindig a bírókat hozzák ki bűnösnek. A szövetséget hibáztattam a hazai labdarúgásban végbemenő aljasságokért. Ők minden felkészítőn nekünk korrektségről, kompetenciáról, tisztességről papoltak, és közben nagy aljasságoknak voltak a "tolerálói" és részesei. Volt is visszhangja a jelentésnek, behívattak Bukarestbe. Dehogy mentem, sőt még egy felmondás félét is írtam és azt küldtem el. Kíváncsiságból megnéztem később a mérkőzéseket hitelesítő jelentést és az általam jelzetteket egyáltalán nem említették. A következő évben mind két csapat a C divízióban szerepelt, semmiféle büntetés vagy pontlevonás nélkül. Ez volt és talán ma is ez lehet ?! Utólag sajnálom, hogy nem írtam meg abban a jelentésben a másik bunda meccset is, amelyiken Dícsőszentmárton nyert a szemük láttára és mégis csak én kaptam 4 forduló felfüggesztést egy téves jelzésért.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
