A várakozás időszakát éljük. A hagyomány, a hit és a remény a hétköznapjainkat átrendező világjárvány közepette jelentősen felértékelődött. Éppen ezért egyesületünk a sportbarátokat, szurkolókat, a földgolyó különböző részein élő magyar gyerekeket és felnőtteket a karácsonyi ünnepkörben rendhagyó Anventi Naptárral köszönti. Karácsonyig minden áldott napon egy-egy kis történetet osztunk meg sorstársainkkal. Fogadják, olvassák és osszák meg olyan szeretettel, amilyennel az elkövetkező sorok, mondatok, gondolatok íródtak.
Ezzel az Adventi Naptárral kíván meghitt ünnepeket az FK Csíkszereda apraja és nagyja. Áldott Karácsonyt mindenkinek!
Futball és fanatizmus (XX)
A futball szenvedélyes sport. Lehet szív nélkül, „langyosan”, szenvtelenül játszani, ám a turpisság hamar kiderül és a hiteltelen produkciótól könnyen elfordul a közönség. A pálya elválaszthatatlan a lelátótól, a játékos a szurkolóktól, a gólöröm a góltól, a győzelem az ünnepléstől, a kudarc a könnyektől (itt és most tekintsünk el a koronavírussal kapcsolatos korlátozó intézkedésektől, ami jelen pillanatban távol tartja a drukkereket a nézőterekről).
A futball és a fanatizmus kéz a kézben járnak. De mi is az a fanatizmus? Kik azok a fanatikusok, akik a labdarúgás látványos körítését hétről-hétre hozzáteszik a pályára lépők produkciójához? Mi az az ultra? Hol gyökerezik a huliganizmus? Kik a zabálók? Az alapfogalmak tisztázása érdekében Sándor Mihály A szívünk, vérünk a Lokié – krónika a hajdúsági drukkerhadakról (1968-2008) című nagyszerű kötetét hívom segítségül. Az ultramozgalom Olaszországban alakult ki, valamikor az 1960-as évek második felében. Maga a szó latin eredetű, jelentése: „valamin túl elhelyezkedő”, a magyarba „szélsőséges”, „minden határon túllépő” jelentéssel került be vándorszóként. A fogalom felbukkant a XVIII. századi Franciaországban: a párizsi újságok az 1791-es alkotmánnyal szembeforduló királypárti gárdistákat keresztelték el ultráknak.
Az olaszországi lelátókon 1969-ben kezdte meg a működését az Ultras Tito Doria, akiknek nevében először jelent meg bizonyítottan a kifejezés. Az ultracsoportok a szurkolás leglátványosabb és legszervezettebb formáját képviselik, előszeretettel alkalmaznak pirotechnikai eszközöket, rudas zászlókat, kétrudasokat, sálakat, gyakorta jelennek meg egyenpólókban, -mezekben, -sapkákban. A csoportokat a capók vezetik, akik nélkül lehetetlen volna a tevékenységek összehangolása. Az ultracsoportok java politikailag elkötelezett. Tevékenységük lelátói látványok, koreográfiák megtervezésében, kivitelezésében, bemutatásában és rendíthetetlen, változatos szurkolásban csúcsosodik ki.
Az ultra nem tévesztendő össze a huligánnal, amit inkább angol stílusnak szokás nevezni. Sándor Mihály könyvében ezt olvashatjuk a szó (és a viselkedés) eredetéről: „A középkori London belvárosában letelepedő, ott botrányosan kicsapongó életmódot folytató ír klán, az O’Houlihan (vagy O’Houlihnan) nevéből ered a kifejezés. A faragatlanok sok fejfájást okoztak a korabeli békebíróknak és konstáblereknek”. A huligánok nem viselnek csapatjeleket, mezt, sálat, így nehezebben azonosíthatóak a hatóságok részéről. És hogy miért Nagy-Britanniában indult hódító útjára az ágazat? Egy brit újságíró ezt írja erről: „Az angolok csapatjátékokon nőttek fel, és a brit ösztön azt kívánja, hogy alakítsanak ki két szembenálló gárdát. (…) Születésüktől fogva arra idomítják őket, hogy ki-ki a maga csapatáért küzdjön, és ez megmenti a hadakozókat a felesleges szellemi erőfeszítésektől”.
Számtalan ágazat, stílus van jelen a lelátókon. Meg kell jegyezzük, hogy a fanatikus szurkoló alapvetően nem erőszakos. „Igazi szurkoló, aki dalol, ugrál, percig sem lankad, de a látványosságokra alig fektet hangsúlyt, legfeljebb a klubsálat és a klubmezt viseli” – írja S.M.
Megemlíthetjük még a „sima sálas” szurkolókat, a szimpatizánsokat, alkalmi meccsnézőket, piknikezőket, zabálókat. Utóbbiak számára a meccsre járás csupán szórakozás, lazán elmennek a mérkőzés alatt a büfébe újabb adag üdítőért, vagy hot-dogért.
A szurkolói kultúra tehát szerteágazó, érdemes a dolgok mögé néznünk, mielőtt bármilyen következtetést levonunk azokról, akik hétről-hétre jó hangulatot teremtenek a lelátókon. Mert a lelátó népe nem egységes massza. Emberek, sorsok, egyéniségek állnak a(z olykor) kritikus tömeg mögött. Olyanok, akiknek egy dolog fontos: a csapat.
Jómagam 1991 óta vagyok jelen a lelátókon. Alapvetően a kosárlabdacsarnokok ejtettek rabul, Szolnokra kerülve, középiskolás diákként szinte „kötelező módon” a legendás piros-fekete B-középben kötöttem ki. Hogy aztán megforduljak Magyarország legtöbb csarnokában Szombathelytől Kecskeméten át Debrecenig (néhány éve nagy örömömre Marosvásárhelyen is láthattam a szolnoki csapatot). Büszke vagyok rá, hogy Szolnokon azóta is létezik az Oil Boys nevű szurkolócsoport, amit két barátommal közösen alapítottunk 1995-ben. A csarnokok atmoszférája semmivel nem hasonlítható össze, ezt jóval később megtapasztalhattam a Csíkszeredai Sportklub jégkorong-meccsein is. Ám valami egészen más élményt jelentenek a szabad levegőn, esőben, hóban, fagyban, napsütésben átélt futballmeccsek. Azokból is volt rengeteg, ám sosem elég… A ’90-es években a Kelet Csillagai zászlója mögött állva biztattam a Szolnoki MÁV-MTE csapatát. Emlékszem, micsoda sikerként éltük meg az osztályváltást, amikor a harmadosztályból az NB 2-be jutottunk! A bajnokcsapat pályán elkért egyik mezét azóta is őrzöm. Igazi hőskornak számított a magyar lelátókon a rendszerváltás utáni évtized. Nem létezett sporttörvény, minimális volt a szabályozottság, nem vizslatták a tömeget kamerák, nem kellett igazolvány, vagy szurkolói kártya a jegyvásárláshoz. Sokszor biztosítás, vagy valódi vendégszektor sem várta a szurkolókat. Házilag, műtrágyából és újságpapírból, vagy pingponglabdákból készítettünk füstöket, otthon gyártott sálakat tekertünk a nyakunkba, és bizony pofonokba (vagy éppen tojás-, vagy csapágygolyó-záporba) is belefutottunk…
Nem vagyok huligán, nem vagyok ultra – hirdeti a csíkszeredai Lokálpatrióták csoport egyik pólójának felirata. Ez rám is igaz, de ugyanúgy fordítva is valós: minden labdarúgásért rajongóban, így bennem is ott van a fanatikus, egy kicsi ultraság, és egy kevés a huligánból is. Manapság már leginkább a vidéki pályákat járom, a futball őszinteségéből keresem az utolsó morzsákat. Ám még a korlátnak támaszkodva, vagy a sajtóhelyen ülve sem állom meg, hogy ne ordítsak be: „Gyerünk már!”. A fanatizmus és a futball kéz a kézben járnak. A szenvedély örök.
Szerző: Farkas Endre
