A napokban ünnepelte 78. születésnapját az erdélyi magyar labdarúgás legendás alakja, Dembrovszki Imre. Az 1970-ben a román válogatottal a mexikói világbajnokságot megjárt és ott a nemzetközi szakemberek és a sajtó képviselőinek szavazatai alapján a román csapat legjobbjának választott futballistával Temesváron találkoztunk és beszélgettünk.
A napokban ünnepelte 78. születésnapját az erdélyi magyar labdarúgás legendás alakja, Dembrovszki Imre. Az 1970-ben a román válogatottal a mexikói világbajnokságot megjárt és ott a nemzetközi szakemberek és a sajtó képviselőinek szavazatai alapján a román csapat legjobbjának választott futballistával Temesváron találkoztunk és beszélgettünk. Az ebből az alkalomból elkészült interjút négy részben tesszük közzé kedves szurkolóink és az erdélyi magyar sporttörténelem iránt érdeklődők számára.
Találkozásunkkor elsőként arra kértük a Temesvári közelében, Újszentesen élő Imre bácsit, hogy idézze fel gyermekkorát és a labdarúgással való megismerkedését. Itt kell megjegyeznünk, hogy a román szakirodalomban, sporttörténettel foglalkozó kiadványokban, cikkekben leginkább Emerich Dembrovski, vagy Emeric Dembroschi névváltozattal találkozhatunk. Imre bácsi saját közlése szerint a családon belül sem volt egységes a vezetéknév használata. Írásunkban, magyar helyesírással, a Dembrovszki névváltozatot használjuk.
Ön közvetlenül a második világháború után született egy magyar szórványtelepülésen, a Máramaros megyei Hosszúmezőn. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
Jól emlékszem a gyerekkoromra, mert szép volt nagyon, ugyanakkor kicsit szomorúak is az emlékeim. Az 1952-ben Hosszúmezőn lezajlott „kollektivizálás” során elvették az apám földjeit és a műhelyét is. Kerékgyártó műhelye volt, de az asztalos- és lakatos szakmákhoz is jól értett, gazdálkodott is, üzlete is volt a családunknak. Hét testvérem volt, öt fiú és két lány, egyikük a születésekor meghalt. Kései gyerek voltam, volt olyan bátyám, aki 25 éves volt,amikor megszülettem, sebesülten érkezett haza a háborúból és nézte, ki lehetek a bölcsőben, mondták neki, hogy a testvére vagyok.
.jpeg)
(A beszélgetésünk alkalmával készült fotón balról jobbra: Farkas Endre, Dembrovszki Imre és Dusinszki Zoltán)
Hét osztályt jártam az iskolában otthon, Hosszúmezőn. Elég nehéz volt az életünk. Ugye, mindent bevittek a kollektívbe és apám is ott dolgozott, amíg még tudott dolgozni. Később betegedett ebbe a helyzetbe, el kellett mennem dolgozni. Elmentem egy fűrészüzembe Hosszúmezőn. A második, harmadik műszakba jártam, éjjel 12 órakor indultam dolgozni, anyám sírva engedett el, ott kellett lennem reggelig. Olyan nagy hidegek voltak, hogy azok a hatalmas fák, amiket hoztak a gyárba, megrepedtek a hidegtől. Én ott mértem a fákat, ilyeneket csináltam, fizetést is kaptam és lassan kezdtünk kicsit helyre jönni a családdal, aztán kezdtem futballozni.
Mikor ismerkedett meg a labdarúgással?
Ahogy kezdtem nőni, kezdtem futballozni, otthon a szülőfalumban. A kertekben futballoztam, csapatokat alakítottunk, a felső utca játszott az alsó utcával, meg a belső utcával. Nem voltam a legjobb. Voltak jobbak tőlem, de azokból egyikből sem lett futballista. Vagy ha lett, akkor csak ott, Hosszúmezőn, aztán eltűntek. Elmentem Szigetre (Máramarossziget, szerk. megj.) iskolába. Ott is futballoztam, betettek a republikánus bajnokságban játszó ificsapatba, ott játszottam vagy három meccset, aztán bekerültem az első csapatba.
Milyen szintű csapat működött akkor Máramarosszigeten?
Akkoriban a regionális bajnokságban szereplő csapat volt, ahogy Hosszúmezőn is. Együtt voltak mindig Szigettel, verekedtünk mindig velük (nevet). Már 15-16 éves voltam ekkor, és 16 évesen már játszottam az első csapatban, amely Foresta Sighet néven működött abban az időben, az első évemben bejutottunk a C-divízióba.
A családja hogyan viszonyult a labdarúgáshoz, támogatták abban, hogy futballista váljon Önből?
Az apám nem nagyon engedte eleinte. Azt mondta, el fogják törni a lábamat, de inkább eltöri ő, hogy ne menjek futballozni. Utána nagyon büszke volt rám, de 1967-ben meghalt és nem érhette meg az 1970-es világbajnokságot, ahol én is szerepelhettem. Csak két A-divízós meccsen látott játszani a Bákóban, egyszer kikaptunk, a másikon pedig megvertük a Steauát és én rúgtam a győztes gólt. A harmadik meccset Konstancán játszottuk, amikor kaptam a telefont, hogy jöjjek haza, mert meghalt az apám. Elég nehéz volt, de aztán mentem tovább játszani, folytattam a labdarúgást.
Hogyan vezetett az útja Bákóba és az első osztályba?
Szigeten játszottam és elmentem katonának, elvittek Bukarestbe a Steauához. Olyan kaszárnyába vittek be, ahol csak futballisták voltak. Onnan én voltam az első, aki elmentem, mert nem válogattak be a Steauához. Jöttek a nagy futballisták, edzők, azok ránk se néztek. Harminc nap kiképzés után elmentem Romanba, elvitt oda egy őrnagy, aki azt gondolta, hogy én az Dembrovszki vagyok, aki korábban az UTÁ-nál játszott Aradon. Ő az unokatestvérem volt, Ottó, és összetévesztett vele. Amikor kiderült, hogy nem én vagyok, az őrnagy dühös lett, káromkodott, de ott játszott akkoriban Vasile Ianul, aki később volt a Dinamonál és Jászvásáron is vezető pozícióban. Ő elmondta, hogy ismer és nagyon jó futballistának írt le.
(Az archív fotón Constantin Teașcă és Dembrovszki Imre)
Szerveztek a kaszárnyában egy meccset a civilek és katonák között, rúgtam vagy három gólt. Az ezredes mondta, hogy azonnal intézzem az átigazolási papírjaimat, menjek Szigetre. Elmentem Szigetre, a Régen elleni meccsre készült a csapat, és azt mondták, nem adják ki a papírokat, csak ha játszok a mérkőzésen. Megvertük a Régent 4–1-re, három gólt szereztem. Le voltam nyírva kopaszra. Ez még Bukarestben történt. A srácok a kaszárnyában mindig azt mondták. „Te futballista vagy, nem csinálnak neked semmit, eredj borért!”. Átmásztam a kerítésen, megfogtak és lenyírtak kopaszra. Szigeten azon a meccsen két fejes gólt szereztem és egyet jobb lábbal lőttem. Végül ideadták a papíromat és azt mondták, most már mehetek Romanba. Én meg otthon maradtam még vagy három napot. Amikor visszakerültem, ordított rám az őrnagy, katonai törvényszékkel fenyegetett, dezertőrnek nevezett. Meg is ijedtem akkor.
Azonnal bizonyítani tudta, hogy helye van a csapatban?
Miután visszaérkeztem, volt egy mérkőzés, és azonnal betett az edző, Căpățănă játszani. Háromszor harminc perces meccs volt, én meg 23 órát utaztam Szigetről Romanba, a vonaton nem bírtam leülni, katonaként mindenkinek át kellett adnom a helyemet. Nem bírtam a lábamon állni a mérkőzésen, annyira fáradt voltam, nagyon rosszul játszottam. Jött az edző, azt mondta rám, nem vagyok futballista, menjek rendes katonának. Kitett a csapatból, én pedig mentem, ahova küldtek. Egyszer hívatott az őrnagy. Megmondtam neki őszintén, hogy mi történt. Tetszett neki az őszinteségem és kérdezte, mit akarok. Mondtam, engedje meg, hogy aludjak három napot. Visszaküldtek a futballistákhoz és három napos pihenőt kaptam.
Helyrejöttem a pihenő alatt, a második nap már kezdtem szaladni, edzeni a gyakorlótéren. Az edző nem akart betenni, tartaléknak hagyott, nem tudtam mit csinálni. Utána mentünk egy meccsre, Negrești-re, Bákó környékére. Hideg volt, esett a hó, az öreg futballisták közül többen azt mondták, le vannak sérülve, nem akartak játszani. Az őrnagy bejött a meccs előtt az öltözőbe, az edző mondta neki, hogy csak velem együtt van meg a 11 játékos. Az őrnagy mondta, hogy tegyen be a csapatba. Az edző kérdezte, hogy játszottam-e már bal szélsőt. Mondtam neki, hogy persze, igen. Sohase játszottam azelőtt, de gondoltam magamban, csak menjek be egyszer a pályára, megmutatom, hogy mit tudok. Úgy is lett, 6–2-re nyertünk, négy gólt rúgtam. Hogy mit csináltam? Bal szélsőt játszottam, azt gondolta az ellenfél, hogy ballábas vagyok. Én pedig mindig behoztam a labdát balról középre, az eredeti pozíciómba, és négy nagy gólt lőttem, ugyanúgy, ugyanonnan. Az ellenfél edzője négy gól után kezdte mondani, hogy figyeljenek rám, mert behozom a labdát szélről. Akkor már mondhatta… Szezon közben csatlakoztam a Roman csapatához, de gólkirály lettem.
A bajnokság szünetében, télen játszottunk két edzőmeccset a Bákóval, megvertük őket Bákóban és Romanban is, az első mérkőzésen 2–1 lett az eredmény, a másodikon 1–0 és mind a három gólt én rúgtam. A Bákó edzőjének (Constantin Teașcă volt ebben az időben a Bákói Dinamo mestere, szerk.megj.) megtetszett a játékom, átigazoltatott. Így kerültem 1967-ben, Bákóba. (folytatjuk)
Az interjút készítette és lejegyezte: Farkas Endre
