Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
XXV. Ludasi kiszállás
1979-80 táján, egy marosludasi kiküldetéskor, a ludasi Maros és a szebeni Elasticul (rugógyári csapat) mérkőzésére kaptam megbízást.
Vonalbírónak Csavar Zolit és Gergely Menyhártot szemelték ki. Szokás szerint, megegyeztünk, hogy vasárnap reggel megyünk, Udvarhelyen felveszem őket, és irány Ludas. Reggel idejében, 5-kor felkelek, 6-kor Udvarhelyen vagyok, ők a szállodánál várnak. Jobban mondva kellett volna várjanak. Én ott vagyok már reggel 6-kor, rendelek egy kávét, akkor a cukrászdák már reggel hatkor nyitottak. Úgy 15 perc múltán, „rekord” idő alatt kész a kávé. Szürcsölöm komótosan, de egyik szemem az órán. Úgy 6:20 körül befut Zoli, ő is kap egy kávét és kihozzák a Menyusét is, de mivelhogy ő nem érkezett, elosztottuk testvériesen. Fél hétkor befut Menyhárt is, inna kávét, de indulni kell, majd Ludason, a „Duna“ kanyarban ha lesz rá idő. Haladunk is jól, a reggeli gyér forgalomban, de a kanyarban már nem állunk meg, hogy idejében érjünk a pályára. Ez azért volt fontos, mert Ludason várni szokott Stoica bácsi, aki egy megsárgult szövetségi megfigyelői delegációt lobogtatva mindig felhívta a figyelmét a bíróknak, hogy ő bizony megbízott felügyelő, és jelentést küld a központi bírói kollégiumnak. Igyekeztünk is kedvében járni az öregnek jobb jegyek reményében. Az öregnek a legszimpatikusabb Csavar Zoli volt, mert egy előző alkalommal a Zoli felesége, Anci, „igézően rámosolyogott“ az öregre, aki ettől a pillanattól a szívébe zárta mindkettejüket. Egy kicsit az ő érdeméül is írható, hogy Zoli divíziós bíró lett, tőle mindig 10-est kapott. Stoica bácsira csak azért tértem ki, mert ő is „ludas“ volt abban ami aznap történt, amiért érdemesnek tartottam ezt a sztorit megírni.
Mi történt a meccsen? Hát semmi különös. Stoica bácsi ugyan jelezte, hogy Ludasnak nagy szüksége van az otthoni pontokra, mert ha nem ...! Ki is eshet az C divízióból.
Mi ebből értettünk, mint a versenyló ha a sarkantyúkat oldalába rugják. Az első félidő után 0-0, a bíráskodás kitűnő. Igyekeztem mindig játék közelben lenni a szokatlanul nagy meleg ellenére. De mit ad az Isten, a második félidő közepe táján, kavarodás a ludasi 16-oson belül, egy néző csak elkiáltja magát, hogy henc. Mire Relu Stinja, a ludasi közép hátvéd ölbe veszi a labdát és megáll mint a cövek. Mellékesen megjegyzem, hogy Relut még Szebenből ismertem, akkor és ott végezte a szakiskolát, amikor én a mester iskolát. Néha bevettük a játékba szombatonként az iskola udvarán vagy 1-2 más ügyesebb fiúval együtt. Tehát Relu, aki mellékesen a csapatkapitány is volt, felkapta a labdát. Én látva a veszélyt, hogy bizony 11-es, gyorsan nagyot fújok a sípba, határozottan intek szabadrúgást kifelé. Relu is észrevette a tévedést, leteszi a labdát és már rúgta is spiccel kifelé, a jobbszélsőt indítva ellentámadásba. Mindenki úgy meg volt lepődve, hogy ez vajon hogyan is volt igaziból, hogy nem volt idő reklamálni. A vége felé Ludas csak rúgott egy gólt, meg volt az öröm a hazaiaknak. A vendégek meg el kellett fogadják, ahogyan én láttam, hogy a csatáruk kezén váltott irányt a labda, mielőtt Relu ölbe fogta volna.
Meg volt elégedve a megfigyelő Stoica bácsi is, ezért az ebéd előtt meghívta Zolit és Menyust haza hozzá, egy-egy pohár körte pálinkára. Ebéd előtt jól is eshetett a bíró uraknak az az erős körte pálinka és meg is lett a hatása. Ebéd közben eszükbe jut Zoliéknak, hogy ők bizony még ma meccset kell vezessenek az udvarhelyi körzeti bajnokságban. Már nem emlékszem pontosan hogy hol, talán Hodgyán vagy Farcádon. Nézem az órát, hát mikor kezdődne az a bizonyos második meccs? Hát mikor? Négy órakor, szent Isten és már 2 óra van.
Ez volt aztán egy szaladás hazafelé. Zoli hátul alszik, Menyhárt meg mellettem nézi az óráját és tapossa a gázpedálon lévő lábamat. Mi van? Ez a kocsi csak 100-al tud menni?! Nyomjad azt a gázt! Az öreg Orosz Lajos bácsi már várja a két divíziós bírót, akik levezetik majd a meccset. Ő majd csak ellegyezget az egyik szélen, de vár Zolinak a felesége, Anci is kocsival, hogy majd haza vigye a három udvarhelyi bírót. Én pedig ha leteszem őket, mehetek haza Csíkba.
Bármennyire igyekeztem, az idő az telt, a mérkőzés kezdésének időpontjában, 4 órakor mi bizony még csak Segesváron jártunk. Akkor még nem volt maroktelefon, hogy jelezzük, né Lajos bácsi várjanak egy kicsit mert érkezünk. Így hát a hivatalos várakozási idő után (15 perc) a két csapat kezdte unszolni az öreget, hogy álljon középre és vezesse le a játékot. Az öreg sehogy sem akart kötélnek állni, mind csak ezt hajtogatta, hogy jönnek a divíziós bírók és az ilyen fontos mérkőzést (talán helyi derbi volt) ők kell vezessék. Ha tudta volna a jó öreg, hogy milyen állapotban fognak érkezni a divíziósok, talán felkért volna egy nézőt a bíráskodásra vagy esetleg Csavar Zolinét, aki amúgy is úgy értett a dolgokhoz, főleg ha „fűrészelni“ kellett. 45 perc késéssel megérkeztünk. Az öreg felsóhajtott, de még mekkorára nyílt az Anci szeme, amikor meglátta, hogy Zoli alig tud kikászálódni a hátsó ülésről és Menyus széles mosollyal nyugtatgatja az öreget. Itt vagyunk Lajos bácsi ne törődjön semmivel. A csapatok vezetői, a játékosok, a közönség is látta, hogy mi a dörgés és teljesen tanácstalanok voltak. Anci tért magához a leghamarabb. Zolit gyorsan beültette a kocsijukba, ráparancsolt, hogy onnan ki ne szállj, és odajött hozzám könyörögve, János légy szíves ne menj el, maradj, és vezesd le ezt a mérkőzést, látod, hogy mind a kettő totálkáros.
Jeleztem, hogy én ma reggel 5-től úton vagyok, vezettem 400 km-t. Levezettem középen Ludason egy nehéz mérkőzést, ez úgy kell nekem az egész mint ablakos tótnak a hanyatesés. A csapatok vezetői is kérték az öreg Oroszt, hogy dupla díjazás, meg örök hála, csak kezdődjön a találkozó. Végül a barátaimért csak elvállaltam. Nem kellett volna hagyjam, hogy igyanak, de ki gondolta volna, hogy az a körtepálinka olyan erős. Mondtam is a csapatoknak, ne vegyék rossz néven ha nem fogok sokat szaladni, és nem leszek helyzet közelben vagy ha esetleg tévedek, mivel nagyon fáradt vagyok.
Mindenbe beleegyeztek csak már játszanak, és kezdjük el mert nem biztos, hogy sötétedés előtt vége lesz a játéknak. De vége lett, mert én erről gondoskodtam, mint juniorok 2x40 percet játszottak. Vagy még kevesebbet. A vége felé az egyik kapus már alig látta a másikat. Na de nem kellett volna a végéről írjak, mert még azelőtt történt egy s más. Az első félidő simán lement. Öt perc szünet után kezdtük a másodikat. Egy gyors ellentámadás alkalmával egy előre vágott labda, les gyanús helyzet, kipillantok, keresem a tekintetemmel a partjelzőt, hát az öreg Orosz a középzászlóra támaszkodva nagyban vitatkozik a nézőkkel. A támadásból szerencsére nem lett gól, így az öreg is, én is megúsztuk szárazon. Egy pár perc múlva a másik oldalon hasonló eset. Keresem Menyust, hát ő a szöglet zászlónál kifele fordulva kortyolja a sört egy üvegből. Egy alkalmas pillanatban magamhoz hívattam a két csapatkapitányt. Közöltem velük a tényeket, a taccsbírók megbízhatóságáról és kértem, hogy legyenek elnézéssel. Minden jó, ha a vége jó. Az udvarhelyi fiúk kijózanodva, én pedig holtfáradtan érkeztem haza Szeredába.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
