A Futball Klub Csíkszereda a tavalyi év folyamán rengeteg régi fotóval gazdagodott, mely során előkerültek olyan fényképek is, melyek a csíki futball meghatározó pillanatait örökítették meg.
Ezt az értékmegörző folyamatot szeretnénk most folytatni azzal, hogy felkérjük az erdélyi-székelyföldi futballban dolgozó egykori játékosokat, edzőket, játékvezetőket, hogy amennyiben megírták emlékeiket, visszaemlékezéseiket klubunk szívesen gondozásba venné és felületet biztosít a honlapunkon arra, hogy ez valamilyen formában megjelenjen.
Jó példa erre az FK Csíkszereda hűséges szurkolója és bérletese a 80 éves Csőregi János egykori játékvezető, aki az ősz folyamán megkeresett minket és átadta azt a közel 60 oldalnyi emlékiratot, melyben játékvezetői múltjáról mesél. A kéziratot Szondy Zoltán elnök úr felkérésére Ferenczes István Kossuth-díjas költő, író lektorálta és a továbbiakban az FK Csíkszereda honlapján fejezetenként fogjuk közölni. Az alábbiakban az előszóval indítunk, holnap pedig az első fejezet következik.
Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
Előszó
"Csőregi János vagyok. 1940-ben születtem Bánffyhunyadon. Elmúltam tehát 70 éves is, mi több, amire dolgozatom megjelenik túl leszek a nyolcvanon is. Az emlékeim azonban nem öregedtek. Életem fontosabb mozzanatai a fejemben élnek. Egyes pillanatokra most is pontosan, élénken emlékszem. Nyugdíjas magányomat, fölös időmet kihasználva igyekszem papírra vetni ezeket, esetleges olvasóim, barátaim, követőim szórakoztatására, talán okulására. Mint kivénült futballbíró, játékvezető megpróbálom elmesélni, milyen is volt ez a szerep a múltszázad második felében.
Sokat láttam, tapasztaltam. Több mint 450 – 500 labdarúgó mérkőzés van a hátam mögött. 31 éves koromtól egészen 50-ig szolgáltam, vezettem találkozókat középen, vagy asszisztáltam végig partbíróként. Fújtam a sípot a C- divízióban, egy évig a B- ligában is, országos ifjúsági bajnokságokban, megyei, körzeti, falusi találkozókon, vagy 1971-től 1990-ig a csíkszeredai mini foci pályákon. De nem hagyhatom ki a különböző barátságos találkozókat sem, amelyeket a csíkszeredai nagy csapat játszott a legkülönbözőbb vendég együttesekkel.
Ezeket a visszaemlékezéseket azoknak szántam, akik szeretik a labdarúgást, akik épp művelik, vagy éppen bíráskodással szolgálják. Gondolok azokra is, akik ezután kapnak kedvet és elhivatottságot e „mesterség” iránt.
Végezetül köszönöm a családomnak, hogy elnézték nekem amiért éppen ezt a hobbit választottam, űztem. Sok vasárnapot és hétköznapot töltöttek nélkülem."
