A várakozás időszakát éljük. A hagyomány, a hit és a remény a hétköznapjainkat átrendező világjárvány közepette jelentősen felértékelődött. Éppen ezért egyesületünk a sportbarátokat, szurkolókat, a földgolyó különböző részein élő magyar gyerekeket és felnőtteket a karácsonyi ünnepkörben rendhagyó Anventi Naptárral köszönti. Karácsonyig minden áldott napon egy-egy kis történetet osztunk meg sorstársainkkal. Fogadják, olvassák és osszák meg olyan szeretettel, amilyennel az elkövetkező sorok, mondatok, gondolatok íródtak.
Ezzel az Adventi Naptárral kíván meghitt ünnepeket az FK Csíkszereda apraja és nagyja. Áldott Karácsonyt mindenkinek!
Ria, Ria, Hungária! – gól nélkül (XIX)
Kapcsolatom a labdarúgással úgy kezdődött, mint a legtöbb korombeli gyermek esetében. Rúgtuk a labdát, ahol és amikor csak lehetett. Rúgtuk az iskolaudvaron, a tornateremben, a nagy füves melletti betonpályán, vagy ha nem volt társaság, maradt a magtár oldala, aminek remekül lehetett passzolgatni egyedül is a játékszert. Néha megjártuk, a gumilabdák bizony sérülékenyek voltak. Elég volt egy rosszul célzott lövés, hogy a rózsabokrokban kössön ki a játékszer, vagy olyan eset is előfordult, hogy az iskola szomszédságában lakó bácsi unta meg a folyamatosan átrepülő lasztit és a szemünk láttára vágta miszlikbe… Jómagam nem voltam nagyon ügyes játékos, de lelkesen vettem részt a fociban és egy idő után persze, a meccseket is követtem. Élőben a szép fekvésű kunmadarasi focipályán láttam először mérkőzéseket. Sok emlékem nincs ezekről a mennyei megyei összecsapásokról, de arra jól emlékszem, hogy Tiszaigart egyszer 10-0-ra gázolták le a fiúk. Büszkélkedtem is legközelebbi tiszaigari látogatásomkor a nagyszüleim szomszédjában lakó szobafestőnek, aki a kollégájával együtt erősítette a helyi csapatot. Fogadkoztak, hogy majd otthon visszavágnak. Hogy ez megtörtént-e, már nem tudom. Azóta az igari csapat megszűnt, Kunmadarason pedig ebben az évben élesztették újra a gárdát hosszabb szünet után, jelenleg tökutolsók a megye háromban.
A tévéközvetítések során meg kellett küzdenem a szabályok megértésével. A lest valahogy még csak felfogtam gyerekésszel, de azon sokat rágódtam, hogy 0-0-s állásnál miért mondja a kommentátor, hogy bedobás következik valamelyik csapat javára. Az is érdekesnek tűnk, hogy apámról nem csak repülőteret, hanem még focicsapatot is elneveztek, de később minden a helyére került.
A világversenyeket amióta az eszemet tudom, követtem. A ’82-es spanyolországi világbajnokságról csak halvány emlékeim vannak, de annál inkább belémégett a magyar válogatott 1986-os, eddigi utolsó világbajnoki fellépése. Akkoriban valóságos fociláz volt Magyarországon.
Még eleven volt a Videoton hihetetlen nemzetközi kupamenetelése, csúcsformában játszott a válogatott, hatalmas optimizmussal várta az ország a mexikói szereplést. Aztán az első meccsen akkora pofont kaptunk a baráti Szovjetuniótól, hogy a Kordillerák adta a másikat. Két momentumot emelnék ki a személyes emlékeimből a szégyenletes 0-6-tal kapcsolatosan. Az egyik, hogy a meccs szünetében imádkoztam. Nem tudom, mit vártam a fohásztól, háromgólos hátrányban nagy reményeink nem lehettek… A másik, hogy azóta is a fülembe cseng Vámosi János és Záray Márta Ria, Ria, Hungária! című slágere. A meccs előtt felvezetésként ez a dal szólt a televízióban.
Valahányszor eszembe jut az a találkozó, nekem egyet jelent ezzel a dallal és fordítva. A népszerű énekes-házaspár lelkesen dúdolta: gól! Láttunk is belőle hatot, csak nem a jó hálóba estek.
Ui.: Jellemző, hogy azóta egyetlen egyszer, ennek az írásnak a kapcsán néztem meg a 0-6 összefoglalóját. Még most is fájt…
Szerző: Farkas Endre
