Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
V. Sinaia
Azon az őszön, 1977-ben volt még egy pár partbírói ténykedésem a C divízióban és nemzeti ifjúsági mérkőzéseken. Mikor nem volt ilyen kiküldetés, a szövetség a megyeibe küldött, középre. Mentem, de nem szívesen. Azon az őszön az utolsó fordulóra végre kaptam én is bírói lapot középre a C divízióba, mégpedig Sinaiára. Nálunk akkor már hó volt, ott is egy kevés, de a pályát jól letakarították, zöld füves volt még. Partjelző kollégáknak Csavar Zolit és Zsombori Gyulát küldték. Vonattal utaztunk, és szombaton estére érkeztünk. Az állomáson vártak már, pedig nem jeleztük, hogy mikor érkezünk. Biztosan tudták, honnan jönnek a bírók, mert az volt a szokás, hogy Bukarestben minden valamire való csapatnak volt egy "súgója" akit megkérdeztek, hogy ki fütyül vasárnap. Mikor három fiatalember egy helyről leszáll a vonatról kistáskákkal, azok csak a bírók lehetnek (többször jártunk így, hogy rákérdeztek és eltalálták). Vezettek is azonnal a foglalt szállodába, aztán vacsorázni egy elegáns, de eléggé zsúfolt vendéglőbe. Nem volt egy üres asztal sem, de lett rögtön a táncparkett rovására –, mi is leülhettünk a zenekar elébe. Ott nagyon szem előtt voltunk, ami engem kissé zavart, de nem volt mit tenni. A fogyasztóvendégek hamar megtudták, hogy ezek a bírók a holnapi meccsre, és mindenfelől emelgették poharukat az egészségünkre. Gyula meg is jegyezte, hogy "Ezeknek nagyon kell a holnapi meccs". A zenekar is bekapcsolódott az ajnározásba, és nekünk dedikálta az éppen akkor divatos slágert, az Una paloma blanca-t. A táncosok, nagy hevületükben majdhogynem az asztalunkra borították párjaikat. Egy szó mint száz: jót mulattunk akkor, de nekem azért ott volt a murok a fenekemben a holnapi meccs miatt...
Szerencsémre nem volt semmi gond, a sinaiai csapat jobb volt az ellenfélnél, simán győzött, nem volt nehéz fújni. Utólag tudtam meg egy bukaresti látogatásom alkalmával Tătar Petrică bácsitól, hogy megfigyelő is volt azon a meccsen és egy 7-est adott, ami nem is olyan rossz jegy.
A következő években volt alkalmam nehéz mérkőzéseket vezetni, és nem is egyet. Épp Sinaián volt az egyik, pár év múlva. De akkor már volt tapasztalatom, rutinom, önbizalmam, és már nem is igen féltem. Az urziceni csapat – amely 2007-ben A divíziós lett, a 2008-2009-es bajnokságot pedig meg is nyerte – játszott ott, és én már háromszor vagy négyszer vezettem Sinaián. Ennél fogva ismertek a vezetők és én is őket, ezért mindig rendesek voltak velem. Az urzicieniek nem ismertek, soha nem voltunk ott, így nem tudták felvenni velünk a kapcsolatot, s bár ezen a mérkőzésen jól játszottak, nem jött ki nekik a „lépés“. A második félidő kezdetekor a csapatkapitányuk a közelembe sündörgött és azt súgta: „Hoztunk egy mázsa halat, ha megnyerjük a meccset, akkor az a maguké“. Mit mondhattam volna mást, hogy mi erdélyi magyarok halat csak nagypénteken eszünk és az már elmúlt. Gondolom, értett belőle, mert azután azt mondta a társainak, csak arra vigyázzanak, hogy le ne sérüljenek. Vesztettek is 1-0-ra.
Még volt egy nehéz mérkőzésem, ugyancsak Prahova megyében, a Lotru Brezoi – Chimia Râmnicu Vâlcea találkozó. Azon a vidéken akkor - de lehet, hogy most is - kicsit másféle futballt játszottak, mint itt nálunk Erdélyben. Az ellenfél az majdnem ellenség, ennélfogva sok a durvaság és a kemény rugdosódás, a „kézimunka“, a talpalás megszokott volt. A közönség felől a bíztatás úgy szól, hogy „Rupeo!“(Szószerint:Törd el, vagyis üsd-vágd, nem apád, nem anyád!“). Mellékesen megjegyzem, hogy ott Brezoi-ban jászott egy Scurtescu nevű srác, aki a katonasága ideje alatt, nálunk Szeredában az akkori ASA Traktor csapatában játszott, és felismert engem. Felhívta a figyelmem még a meccs elején, hogy náluk mi a „szokás".
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
