Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
IX. A csíkszeredai bírói iskola
Mindenki tudja, hogy Csíkban, de főleg Csíkszeredában a futball bár kedvelt sportág, csak második fontosságú a jégkorong és más téli sportok mellett. Falvakon és a megye többi városaiban fordított volt a helyzet: jóval több fiatal rúgta a bőrt, mint játszotta a költséges jégkorongot. A magyarázat egyszerű: Szeredán kívül az év 6-9 hónapjában csak a focinak volt tömegbázisa, a hokit pedig műjég hiányában alig 1-2 hónapig játszhatták, és azt is csak Csíkban vagy Gyergyóban.
1969-ben, a megyésítéskor Csíkszeredában és környékén alig volt egy pár futball játékvezető. Prizibislawsky Vilmoson kívül, aki akkor már leköszönő félben levő „divíziós" bíró volt, még személyesen ismertem, Mózes Pált, János Dénest és Croitoru Stefant. Megjegyzem, alig 3 évvel azelőtt kerültem a megyébe. Rajtuk kívül tudtommal egy pár minősített hokibíró is be-beszállt nyáron futballbírónak.
Amikor 1974-ben Szeredába költöztünk a családdal, és mint bíró is magasabb minősítést kaptam, gondoltunk egyet Przibislawsky Vili bácsival, hogy jó volna egy bírói iskolát beindítani, kurzust szervezni udvarhelyi mintára, ahol Orosz Lajos bácsi jó iskolát és kollégiumot vezetett. Akkoriban ők vezették szinte az összes meccset a megyei bajnokságban, egy-egy brigád pedig eljutott még C osztályba is. Abban az időben Vili bácsit kinevezték a megyei futball testület elnökévé, így neki nem sok ideje maradt a bírókkal foglalkozni. A bírói iskola egész szervezése és lebonyolítása tehát rám maradt. Minden télen egy-egy kurzust szerveztem, eleinte kevesebb, aztán mind több és több résztvevővel. Eleinte a „kiöregedett" futballistákat szerveztem be, később fiatalokat is, akik még aktív futballisták voltak. Felismertem azt a tényt, hogy én úgy tanulom meg legjobban a játékszabályokat, ha felkészülök azok tanítására. Ennek az lett az eredménye, hogy a divíziós bírók elméleti felkészítői és tesztelései alkalmával, mindig jó jegyeket adhattam.
Sok fiatal elvégezte ezeket a tanfolyamokat, minősítést is kaptak mint gyakornok, „stagiar" bírók. Sokan tovább fejlődtek, de sokan le is morzsolódtak, akik egy-két mérkőzés levezetése után rájöttek, hogy ez nem nekik való ”foglalkozás”. Ferenc Imrére, Pop Eugenre, Kovács Lacira emlékszem, másokra már nem. Akik megmaradtak, számos mérkőzést kellett vezessenek az akkor 3 értékcsoportos mini futball bajnokságban is. Akik még 1985 táján is aktívak voltak, azok rajta vannak azon a tablón, amit Rusz Pali bácsi készített s amelyet ki is állítottak a Hargita megyei sporttörténeti tárlaton. Rövid kollégiumi elnökségének ez volt az egyetlen érdemleges tette. Csak egy pár nevet említek az aktívabbak közül: Kopacz Jóska és Ambrus Lajos, akik a C csoportba bejutva partjelzőim voltak több meccsen, később pedig középen is jól szerepeltek. Voltak még jó bíróink, akik helyszűke miatt ugyan nem jutottak magasabb osztályba, de – legtöbbször – jól teljesítettek a megyei bajnokságban. Íme néhánynak a neve: Vass E., Kecseti P., Fatul V., Tamás J., Tamás S., Domokos J., Enea N.
Egy adott pillanatban mennyiségileg majdnem utolértük az udvarhelyi gárdát, minőségileg azonban szerintem a mai napig sem sikerült. Iskolánál, képzésnél tartva, olvasóimat is be szeretném avatni egy pár általánosságba, amit nagyon sokan nézőként is ismernek nagyjából, de jó azért tisztában lenni vele mindenkinek. Mindamellett, hogy azt tartják, a politikához és a futballhoz mindenki ért, mégis legtöbbször ez nem így van. Én mindig arra tanítottam a hallgatóimat (és ez az elfogadott általános vélemény), hogy az a jó bíró, aki úgy vezeti a meccset, hogy ha lehet észre se vevődjön, hogy ő is ott van, a mérkőzés pedig minél folytonosabb legyen. Ne ő legyen a főszereplő, lehetőleg minél kevesebbet fütyüljön, de ha mégis kell, a fütty gyors legyen, erőteljes és rövid. Ha megkérdeznek valakit, hogy milyenek voltak a bírók, akkor az átlag néző azt mondhassa, hogy nem is tudom, nem vettem észre semmi különöset...". A szabályokat konstruktívan, építő jelleggel kell alkalmazni, biztosítva ezáltal a mérkőzés folyamatosságát, látványosságát, vagyis nem kell minden úgymond „semmiségért" megszakítani annak menetét.
Mindamellett mégis kézben kell tartani a mérkőzést, már az elején észrevetetve magunkat a játékosokkal, hogy ismerjük a szabályokat, a játékot, és határozottak vagyunk. Közel kell lenni a helyzethez, de sohasem akadályozni azt. Úgy kell helyezkedni, hogy a partjelzőket mindig lássuk, ne fordítsunk hátat sem nekik, sem a labdának.
A jó középbíró mércéje az, hogy miként és mikor alkalmazza az előnyszabályt, és tud vigyázni arra, hogy ne durvuljon el a játék. A bírónak másodperc töredéke alatt észre kell vennie a szabálysértést és meg kell hozza a lehető legigazságosabb döntést. Nincs tanúkihallgatás, ügyvéd, esküdtek, stb, egyedül van, más nem segíti, csak a két partjelző. Mivel a bíró is ember, tévedhet, márpedig tévedni emberi dolog, nem kell azonnal kompenzálnia, helyrehoznia a tévedését azzal, hogy a másik javára is ítél valami hasonlót. Az ilyen ide is, oda is ítéletekből lesz az elrontott meccs, veszekedés, akár botrány. Életemben én is, más is láttunk sok jó bírót, de olyat, akivel mindenki meg volt elégedve, talán soha. Tanítványaimnak azt mondtam, hogy egy-két kudarc, gyengébb szereplés nem kell elszomorítson, és ezért nem kell rögtön lemondani erről a karrierről. Találkoztam persze olyanokkal is, akik jó focisták voltak, de nem lett belőlük jó bíró, mint például Keresztes Albert (alias Didi) vagy Pop Eugen, aki nem volt jó futballbírónak, de lett belőle bankigazgató.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
