Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
VI. Megdicsőülés
Anélkül, hogy betartanám a kronológiai sorrendet, a „legekről“, érdekesebbnél érdekesebb mérkőzésekről, történésekről próbálok beszámolni a továbbiakban. Mindenféle sorrend nélkül, ahogy eszembe jutnak... Ezúttal elnézést kérek a volt bíró kollégáktól, ha nekik más a véleményük a leírt eseményekről, esetleg nem vagyok elég objektív bizonyos dolgokban. Szívesen elfogadok minden kritikát, akár szóban, akár írásban. Szóltam már kellemes és kevésbé kellemes emlékeimről, de amint a nóta mondja „csak a szépre emlékezem", tehát ezekkel folytatom.
Ha jól emlékszem, a második szezonom végén kaptam középre egy kiküldetést Dicsőszentmártonba a helyi Vegyész, ismert nevén a Chimica mérkőzésére. Akkor a C divízióban játszott, ellenfélként a szebeni I. P. A. (volt Arsenal) csapatát fogadták, a tavaszi retúr utolsó mérkőzésére. Az udvarhelyi Lukács Imre és egy Kolozs megyei partjelző voltak a társaim. Dicső nem lévén messze, kocsival utaztunk. Udvarhelyen felvettem Imit, és a mérkőzés előtt egy jó órával megérkeztünk. Nem várt senki ránk (legalábbis úgy nézett ki), bementünk az éppen akkor nyílt főtéri cukrászdába egy kávéra. Mondom Imrének, van elég időnk a meccs kezdetéig, megvárhatjuk nyugodtan amíg felmelegszik a víz a neszkávénak. Hallja ezt a kiszolgáló nő is, mire egyszer csak leül mellénk az asztalhoz egy alak és azt mondja, hogy ő a helyi csapat egyik vezetője. Erre kihoz a pincérnő két akkora bögre nesszkávét (legalább 3-4 adag), amekkorát sem addig, sem azután nem ittam. Sok volt, de felhajtottuk mindketten, főleg mert az „alak" fizette. Mondta is Lukács, hogy ha nem egyéb, mi ennyivel maradunk... Az akkori szokás az volt, hogy mivel elég kicsi gázsit kaptunk, minden valamire való csapat egy egy „lapival" (100 lej) kipótolta. Amit mindenki el is várt. Kérdem Imrétől (ő volt a legidősebb):
- Na, most hogy csináljuk?
-Egyenesen, mint az istennyila! – volt az útmutatás, én pedig tartottam magam ehhez.
Már az elején erre is, arra is kiosztottam egy-két sárga lapot, elejét véve minden bajnak, aztán ment minden simán és fegyelmezetten. A végén Dicső nyert 1-0-ra. Az öltözőbe vonulás után a jelzett vezető borzasztó sajnálatát fejezte ki mondván, hogy ők biza’ 6-0-ra kellett volna nyerjenek, mert a jobb gólaránnyal feljutottak volna a B divízióba. Azt is hozzátette, hogy úgy gondolta, mi ezt tudjuk és úgy is ténykedünk. Szerencsére nem tudtuk (azért szerencsére, mert a mérkőzésen jelen volt egy megfigyelő is, aki nem jelentkezett be – ez is egy huncutság vala). Én is ezt csak úgy 2 hónap múlva tudtam meg a bukaresti központi bírói kollégiumnál, mikor Petrică Tătar, a titkár így fogadott:
– Tudod-e, hogy kaptál egy 10-est?
– Hol, mikor? Kitől?
– A FRF megfigyelőtől a dicsői mérkőzésen.
A máskülönben szigorú és kimérten viselkedő öreg, mikor látogatásaim alkalmával házi kolbászt és szalonnát vittem neki, más „titkokat“ is elárult. Azt is mondta például, hogy nagy szó, ha valaki 10-est kap egy központi megfigyelőtől. Ezzel a jeggyel meg is alapoztam a divíziós bírói karrieremet. Most az olvasóra bízom, hogy képzelje el, mi lett volna, ha mi akkor és ott elkezdünk „ténykedni“, segíteni Dicsőnek, hogy elérje a kívánt gólarányt... Én csak annyit mondok, hogy kaptunk volna egy nagyon rossz jegyet, s a zsebünk sem maradt volna üresen. Az sem utolsó dolog, hogy a feljutó szebeni csapat szemében is nagyot nőttünk, aminek később valós hasznát is vettük mi, Hargita megyei bírók. Ugyancsak a dicsői Chimica-hoz fűződik a bírói felemelkedésem – és sajnos bukásom is. Hogy ez hogyan történt, a következő fejezetben mondom el.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
