Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
VIII. A játékvezetők sem angyalok
A nagyközönség szemében egyáltalán nem. Csak akkor angyalok, ha a kedvenc csapat nyer vagy bírói segédlettel kihúz egy érdemtelen döntetlent. Valójában csak a beavatottak tudják, hogy hányadán áll a dolog. Nyugodt szívvel merem állítani, hogy 15 évi bíráskodásom alatt 95%-ban a csapatok vezetői kezdeményeztek. Sosem a bírók kérdezték meg, hogy ma ki akar nyerni? Legtöbbször a hazai csapatok vezetői kértek segítséget, míg a vendégcsapat csak úgy 25%-ban jött ajánlatokkal, s akkor is csak abban az esetben, ha nagyon kellettek a pontok a kiesés elkerülésé végett vagy a feljebbjutás reményében. A moldvai bírók, de még inkább a havasalföldiek (Bukarestből, Ploieştiről) már egyenesen megmondták, hogy mi mibe kerül. Ehhez nekünk nem volt pofánk. Nem állítom, hogy nem hallgattunk meg ezt-azt, de az esetek 90%-ában nem ígértünk semmi biztosat, és azt mondtuk, játszani kell és majd meglátjuk.
Voltak persze nekünk is csapataink, akikkel szimpatizáltunk, de ellenségünk talán egy sem. Nekem személyesen például nagyon tetszettek az észak-erdélyi bányászcsapatok. Akár nyertek, akár kikaptak, sosem állították, hogy a bírók verték meg őket. Java részük azzal a felfogással játszott, hogy a lényeg, hogy az otthoni mérkőzéseket a nagyszámú bányász közönség előtt megnyerjék, idegenből pedig ha el lehet csípni egy-egy pontot, netalán pontokat, az nagyon jó. Volt ezeknél a csapatoknál egy bizonyos testvériség meg betyárbecsület is, ami alatt azt értem, hogy például egy kiesőfélben levő társnak el lehetett adni pontokat, de egy azonos helyzetben levő csapatnak már semmi esetben sem.
E felfogásnak a teljes ellentéte a regáti, de főleg a bukaresti csapatok voltak, akiknél a pénz dominált. Emlékszem, mert ott voltam, mint vonalbíró a karácsonykői Csalhónál, ahol a bukaresti csapat adta oda a pontokat, aztán ugyanaz a csapat adta el Dicsőszentmártonnak is, a potenciális kiesőnek.
A pozitív példa, ha lehet ugyan annak nevezni, a zilahi Armătura kontra kapnikbányai Bányász mérkőzés volt.
A késő ősszel, végig havas esőben játszott mérkőzés sétagalopp volt, amiben én mint partbíró vettem részt, a nagyváradi Medvés Jóska középbíróval és egy szalontai kollégával. Már az elején megsúgták a hazai vezetők, hogy Kapnikbánya nekünk barátunk és nem szoktuk egymást megverni sem náluk, sem itt. Ebből mi értettünk és elfogadtuk, hogy az egész mérkőzés csak szórakozás lesz úgy a játékosoknak, mint a nézőknek és nekünk, bíróknak is. Bohóckodás, színlelt sérülés, sőt még reklamálás is volt, de senki nem vette komolyan. Még gól is esett bőven, itt is, ott is. A 88. percben még a vendégek vezettek 5-4-re. Ekkor a zilahi középhátvéd elindult egy labdával a saját térfeléről, kidriblizett mindenkit, elfektetett vagy három ellenfelet, és mikor a 16-oson belülre ért, a Bányász „centerhalf" úgy felrúgta, hogy az fejreállt, mint a rajzszeg. Medvés Jóska fújt, megadta a 11-est, s ekkor megkezdődött (formaságként) a lökdösődés, hogy ki rúgja. Addig folyt a disputa, míg a sértett (felrúgott) játékos mindenkit félreállított, felkapta a labdát és letette a pontra, ami egyébként csöppet sem látszott a nagy sár miatt. A bíró füttyszavára elindult a végrehajtó, a kapus pedig elvetődött a kapu azon sarkába, ahol a sár nagyobb volt, felcsapva a sarat a felső kapufáig, mire a 11-es rugó begurította a labdát a másik sarokba, a közönség nagy megelégedésére. Tehát az eredmény 5-5 volt, ezért 1-2 perc hosszabbítás kellett volna, hogy következzen, de Medvés hármat fújt, így mindenki jól megázva-fázva hazamehetett, mi pedig az öltözőbe, ahol egy-egy nagy pohár finom zilahi pálinkával vártak. A tiszteletdíjon felül kaptunk még két „lapit", egy fekvőhelyes vonatjegyet Szeredáig és 2 üveg jó bort a táskába, majd taxival elvittek az állomásra.
Ennek a pozitív példának volt negatív fordítottja is, de erről majd egy későbbi fejezetben, ugyanis az volt divíziós játékvezetésem utolsó mérkőzése.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
