Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
XXIV. Óradnai kiszállás
Játékvezetői pályafutásom egyik legszínesebb és legérdekesebb epizódja az óradnai találkozóhoz kötődik. A vele kapcsolatos élményeim élesen megmaradtak emlékezetemben. Az udvarhelyi játékvezetői kollégiumban sokat nevettek, és heccelték az akkori idők legeredményesebb játékvezetőjét Csavar Zolit. A történetről utólagosan értesülve a feleségek is mélyrehatóan érdeklődtek, főleg Zoli felesége. Lehet, hogy egy kicsit untató, vontatott leszek, de az elejétől kell kezdjem. Hogyan is jutottunk mi, Hargita megyei játékvezetők ilyen neves kapcsolatba Jakab atyával, az akkori óradnai plébánossal.
Történt ez úgy a ’80-as évek elején, amikor a Beszterce-Naszód megyei Maieru községnek C divíziós csapata lett. Az egyik hazai mérkőzésükre a Román Labdarúgó Szövetség egy brassói főbíró mellé engem és Benedek Pál, gyergyószentmiklósi kollégámat küldte. Mi, tekintettel a majdnem 300 km-es távolságra szombaton délután személygépkocsival indultunk. A szállásunkat általában az oláhszentgyörgyi fürdővállalat szállodájában foglalták le. Zárójelben megjegyzem, hogy úgy a szentgyörgyi csapat, a HEBE, valamint a maieru-i Erdész (Silviculturul) és néha még az óradnai Bányász is oda szokta elszállásolni a kiküldött játékvezetőket. Vacsora közben Pali barátom megpillant, megismer két gyergyószentmiklósi hölgyet, kiktől megtudta, hogy gyógykezelésen tartózkodnak ott. Meghívta őket a másnapi meccsre semleges közönségnek. Ők megköszönték a meghívást, szabadkoztak, hogy más programjuk van, megakarják látogatni a nemrég Óradnára helyezett Jakab atyát, aki azelőtt Gyergyószentmiklóson szolgált és jó ismerősük. Mivelhogy a mise és a mérkőzés majdnem egy időbe esik nem lehetnek két helyszínen egyszerre. De mit ad a Teremtő, a mérkőzés vége felé megérkezik a plébános a két hölgy társaságában. A hármas sípszó után, fürdés, elszámolás, majd bemutatták a lelkek őrét, akiről kiderült, hogy Palinak jó ismerőse. Ezután ebédközben nemsokára elhangzik a meghívás is, amit mi nagyon szívesen vettünk: ha az elkövetkezendőkben a Nagyszamos felső völgyébe lesz küldetésünk mérkőzést vezetni, fogadjuk el az óradnai plébánia vendégszeretetét és ott szálljunk meg, ahol még püspökök is jól érezték magukat. Jakab atya máréfalvi születésűként örömmel látta vendégül a hargitai játékvezetőket. „Gyertek hozzám magyar fiúk! Ez nekem is jó pont a helyi hatalmasságok és a futball drukkerek szemében. Né, a pap is segíti a helyi futball csapatot, a Radnai Bányászt.“ Ez volt az image számára. És ez legtöbbször meg is történt. Nagyott nőtt a katolikus pap ázsiója a többségében románok lakta bányász településen. Mi is jól éreztük magunkat ott, jobban mint a hűvös vendégszobában, amit a bányavállalat székhelyén tartottak a bírók számára. Mi sem maradtunk adósok. Benedek Pali és Gergely Menyhárt közvetítésével - nem tudom hány pár cipőbe került ez az udvarhelyi szövetkezet beszerzőjének -, Fazakas János kereskedelmi minisztertől kieszközölt egy soron kívüli kiutalást egy 1500-as Ladára az eklézsia számára.
Mikor arra felé esett kiküldetésünk telefonon értesítettük a papot érkezésünkről. Legtöbbször szombaton este, készen várt a csapat által elküldött és a harangozóné által készített vacsora. Utána a misebort is meg-meg kóstoltuk. Úgy látszott, hogy a „federációhoz“ is jó hírünk ment, mert elég gyakran küldtek ebbe a községbe.
’89 előtt, az „átkosban” történt aztán egyszer, amikor vasárnap egyszer a páros, másszor páratlan rendszámú kocsik közlekedhettek, nekem páros rendszámú kocsimmal már szombaton Radnára kellett érkeznem, s majd csak vasárnap éjfél után indulhattunk haza. El is indultam én rendes időben Szeredából. Udvarhelyen felvettem Csavar Zoli és Zsombori Gyula kollégámat, késő ősz lévén estére értünk Radnára. A paplak teljes fényben, a konyhában jó illat, az asztalnál pedig egy bányász „vezér“ és a pap borozgatott. Csatlakoztunk hozzájuk, majd vacsora közben előadtuk nagy bánatunkat, mármint, hogy vasárnap éjfélig a vendégeik leszünk, mert csak azután indulhatunk haza. A második pohár után a plébánosnak leesik a tantusz, és előadja a tervét. Vasárnap délután egy esküvő lesz, épp egy futballista nősül, és így vagy úgy meghívat minket az esküvőre. Így éjfélig, esetleg reggelig csak eltelik az idő. Összenézünk, a tekintetekben csodálkozás, öröm, kétkedés. Másnap megjön a vőlegény részéről a hivatalos meghívás, amit el is fogadunk jó szívvel. Igen, ám de lakodalomba meghívottak ajándékot is szoktak vinni, felajánlani. Rövid tanácskozás után mi is eldöntöttük hozzájárulásunkat, ami megegyezett a hivatalos bérünkön kívüli nem hivatalosan kapható bírói honoráriummal.
11 órakor kezdődött a mérkőzés, elég „simán” zajlott, a kellemetlen csak az volt, hogy végig vert a hideg, őszi eső. A nősülendő játékost, akit időközben, a második félidőben lecseréltek, hogy legyen ideje felöltözni, mert mindjárt a mérkőzés után kezdődött, katolikus szertartás szerint az esküvő. Játékostársai megajándékozták őt egy győzelemmel, amihez mi is diszkréten hozzájárulhattunk, ez is ajándék volt. A szertartás, aminek a végét mi is elkaptuk, román nyelven folyt, mert a vőlegény habár magyarnak vallotta magát nem tudott magyarul. Vilinsky Róbertnek hívták. Ősei a magyar királyok által behozott lengyel bányászok voltak, akik először elmagyarosodtak, majd 1920 után elrománosodtak. Azért, mert a környéken magyar nyelvű iskolájuk nem létezett, de mindemellett megmaradtak jó katolikusoknak. A mennyasszony görögkeleti román volt. A kérdésemre, akkor hát miért nem esküsznek ortodox papnál, a plébános azt felelte, hogy még Óradnán olyan vegyes házasság nem volt, amelyet ne katolikus szertartás szerint celebráltak volna, ez az ő érdeme. Ezután bevonult a násznép a frissen épített kultúrotthonba. Kis idő múlva az atyával az élen mi is megérkeztünk. Le is ültettek a fő asztalhoz, az ifjú párral szemben. Csak itt és ekkor fogtuk fel, hogy milyen fontos vendégek vagyunk. Jól esett a gondoskodás. Na meg a meleg, a pályán való fagyoskodás után. El is fogyasztottuk sebtében az előételt. Hoppá! Itt meg kell állni! Tapasztalatainkat meg akarom osztani másokkal is, ami a lakodalmi szokásokat, vendégséget, mulatozást illeti. Más is tapasztalhatta, egyesek pedig pontosan tudják, hogy a bányász az nem közönséges ember. Se nem jobb, s nem rosszabb, mint az átlag, csak más. Jó szerencsét! köszönéssel leszáll a föld alá, és ha a sors is úgy akarja felhozza, felküldi a felszínre a föld kincseit. Ha ő is szerencsésen feljöhet, itt fenn örül az életnek, az élet örömeinek, könnyelműen elkölti keresetét. Nem mindenki bízza az asszonyra, inkább a maga belátása vagy ösztöne szerint hagyja a vendéglőben vagy füstös büfékben. Tehát, ha a bányász esküvői vendégségbe jön, illik őt megfelelő mennyiségű itallal honorálni. A jelszó: „Mâncarea e fudulie Băutura se știe…”= ételt csak szokásból, az ital ami számít.
Radnán a szokásjog az, hogy a családfő elébe egy literes üveg pálinkát (monopolt, szesz pálinkát) tesznek, a tetejébe egy pálinkás poharat. Ez a kötelező adag. A további szertartás szerint egy pohár az asszonynak, egy nekem ugyanabból a pohárból. Azután következnek a komák, barátok, szomszédok megkínálása, megtisztelése. Megtöltetik a pohár és az illető kezébe adatik, és azt meg kell inni. Nincs kibúvó, nincs hivatkozás orvosi tiltásra, nincs harag, nincs visszautasítás. Ilyen formán az üveg tartalma hamarosan fogy, egyszer megy körbe a kínálás. Mese nincs, ha kezedbe adták meg kell inni. Nem csoda, hogy a gyengébb „idegzetűek“ 1-2 óra múlva már az asztalra borulva behunyt szemmel hallgatták a zenét. Mondtam, hogy előétel is volt, mint minden rendes mulatságon, a tányéron sajt, túrógombóc, szalámi, töltött tojás, disznó aprólék, mustár jó bőven. De sehol egy villa vagy kanál Isten mentsen a késtől, de van viszont sok-sok fogpiszkáló minden gombócba szúrva. A következő fogás sült savanyúsággal, villával, de kés sehol. A kollégák meg is jegyezték biztos azért mert eddig már sokszor megtelt és kiürült a kicsi pohár és az esetleges nézeteltéréseket ne lehessen azzal elintézni. Mindenki egyre jobban érezte magát, csak mi, a külön meghívottak éreztük egy kicsit feszélyezve magunkat, ott a főasztalnál, a pap mellett és az ifjú párral szemben. Hogy oldódjon a feszültség a plébános nekünk bort rendelt. Más mindenki pálinkázott, csak a feleségeknek hoztak egy-egy üveg sört. A pap váltig bíztatott, hogy mulassatok fiúk, menjetek táncolni, nézzetek szét hány fiatal bányász menyecske várja, hogy felkérjék táncolni, úgy jár a szemük mint az asztal fiókja. Volt is mire, hiszen a kollégáim szép, dali férfiak voltak. Nem is fáradtak el a zászlólengetésben, sem pedig a haza vivő út nem izgatta őkelméjüket, mert csak utasok voltak. Tudván, hogy éjfél után indulhatunk haza - hétfőn munkába kellett menni - én jobbnak láttam angolosan lelépni, és elmenni lefeküdni a püspöki ágyba. Bár 3-4 órát ha aludhatnék, akkor nem lesz gond azt a majdnem 300 km-et vezetni Csíkszeredáig.
Jó ízűen el is aludtam, de talán az első álom után az éktelen, hangos, erőszakos lábdobogásra mégis felébredtem. Hallgatózok: Istenem mi lehet? Mi történik itt? Tudják, hogy a plébános az esküvői mulatságon van és talán valami tolvaj garázdálkodik? A rejtély hamarosan megoldódott. Belép a nyitott ajtón valaki, és felgyújtja a villanyt. Előttem pedig Zoli kollégám jelenik meg. A nadrágja derékig vizes ő pedig morog mint egy barna medve. Nálam a félelem csodálkozásba váltott, és már kérdem is, hogy ugyan bizony mi történt? Miért tértél ilyen hamar haza? Ne is kérdezd. Belecsúsztam valami vízzel telt gödörbe. Később derült ki, hogy hogyan is történt, de ezt már Gyula mesélte. Mint minden ember, hogyha sok „folyadékot“ iszik, egy idő után meg kell szabaduljon a fölöslegtől. Így hát kimentek ők is vizelni. A kultúrotthon hátsó felét ahová kimentek, nem világította meg semmi, még a hold is elbújt az esőfelhők mögé. A frissen épített kultúrház mögött még nem volt idő betölteni az üresen maradt meszes gödröt. Megtöltötte viszont az eső, és más kisebb tócsákat is. "Lépj egy lépést előre Zoli, nehogy a zsebembe vizelj" - mondta Gyula, és Zoli máris bent volt a meszes gödörben. Így hát ott kellett hagynia a fényes mulatságot, és gyorsan hazajött nadrágot szárítani. Nadrággal a kezében megölelte a csempekályhát és lapogatta, forgatta és közben engem sem hagyott aludni. Az érzékenyebbek egy idő után észrevették a két bíró eltűnését. A plébános vezetésével és egy fazék töltött káposztával berobogtak a paplakra. Zolinak éppen annyi ideje volt, hogy felhúzza a félig száradt nadrágját, mire a zajos, énekes társaság az ajtón be is hatolt. "Fiúk meglógtatok!" – így az atya. De úgy nem mehettek haza, hogy ne egyetek radnai töltött káposztát. A harangozóné vezényletével jött asszonyok rögtön asztalt terítettek, folytatódhatott a lakoma. Az álom nekem is kiszökött a szememből, enni ettem valamit, inni nem ihattam, másnak viszont minden meg volt engedve. Éltek is vele. Nagyon közeledett az éjfél, lejár az autóvezetési „restrikció“, indulhatnánk haza. Hiába melegítettem be a motort, a hosszúra nyúlt búcsúzkodás miatt alig egy óra felé tudtunk elindulni. Zoli elől, Gyula a hátsó ülésen, még ki se értünk Radnáról, már mindketten az igazak álmát aludták. Zolit be kellett kössem az övbe, mert majdnem kiütötte a nagy fejével a szélvédő üvegét. Haladtunk is elég jól haza felé de a régeni gyümölcsösök előtt én is kezdtem álmos lenni. Hogy ne legyen az alvók álmodása olyan édes, lehúztam az ablakot friss hajnali levegőt engedve a kocsiba. Felriad a két hős. Hány óra? Hol vagyunk? Mindjárt négy és érünk Régenbe. Jó, akkor Régenben iszunk egy-egy kávét. Jó, iszunk-iszunk, de ilyenkor? És hol? A szállodában állandó büfé van – így a fiúk. Irány a szálloda. Igen ám, de ott mindenki alszik, még a portás is. De mi ez az én két erőszakos barátomnak. Felköltik a portást, fel a bárost, végül is elérik, hogy három hideg nesszkávét adtak jó pénzért. Be is kapjuk, irány Udvarhely. Jó formán át se jövünk a Maros hídon, amikor a horkoló szieszta folytatódik, és ez így megy egészen a korondi borvíz csorgóig, ahol muszáj volt megállnom. Szováta - Korond között olyan fáradt, álmos voltam, hogy menet közben álmot láttam és az út bal oldalán haladva ébredtem fel. Szerencsénk volt a gyér forgalom jóvoltából.
Borvízforrás, megálló. Mi van? mi történt? Miért nem megyünk – szólnak rám az ébredők. Sofőrcsere ha haza akartok érni, akkor tessék itt a perec, csavargassátok. Mind a kettőtöknek jogosítványa van. Én hátul lefekszem és most aludni fogok. Úgy is lett lefeküdtem, de az autót nem akarta vezetni egyik sem. Aludtam is, mint később kiderült kerek 15 percet, amíg a fiúk vizet ittak, csapoltak, és egy párszor körbe sétálták az autót. Megfáztak, veszekedtek, mint két úri kutya és beültek elől. Erre én is felriadtam. Úgy tűnt minta legalább egy órát aludtam volna. Nem is volt baj tovább Udvarhelyig, ahol a kocsi megkönnyebbült, és röpke 45 perc alatt áthajtottam Szeredába. Egyenesen a munkahelyemre mentem, mert már háromnegyed hét volt, onnan telefonáltam haza, hogy szerencsésen megjártuk Radnát, minden oké. Azután még többször voltunk a Szamos völgyébe bíráskodni, Óradna, Dés között, de arról talán egy más alkalommal mesélek.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
