Kristály Franciska és Sándor Ibolya végleg szögre akasztotta a stoplis cipőt. A megalakulásától kezdve segítették a csapatot, beírták a nevüket a csíkszeredai labdarúgás nagykönyvébe. Most mindketten úgy érezték, hogy eljött az idő a visszavonulásra. A csupaszív játékosokat a legutóbbi hazai mérkőzésünk előtt búcsúztatták el, ezt követően meséltek honlapunknak futballról, pályafutásról, gólokról.
A csíkszentdomokosi Kristály Franciska testnevelő tanárként dolgozik. Jelenleg a Gyimesekben, Hidegségen neveli a gyerekeket a testmozgás, az egészséges életmód szeretetére.
Hogyan jött az életedbe a labdarúgás?
A sport végigkísérte az életemet. A futball jött a legkésőbb, mivel a női foci nem volt annyira elterjedve, amikor sportolni kezdtem. Iskolás koromban mindig sportoltam, 5-8. osztályban atletizáltam, kézilabdáztam. Líceumban sportosztályba jártam, ott is kézilabdáztam. Akkor már voltak osztályok közötti focibajnokságok, de inkább a kézilabda volt előtérben.
Kolozsváron végeztem testnevelés szakon a Babeș-Bolyai Egyetemen, ahol diáknapokon volt lányfoci alkalmanként. Egyszer megkerestek a kolozsvári női csapattól, de mivel mindig zárkózottabb típus voltam, akkor nem vágtam bele. Most azt gondolom, sajnos, mert lehet, hogy akkor minden másképp alakult volna. Az egyetem után kezdtem dolgozni Csíkdánfalván, és akkor kerestek meg Szentegyházáról. Ott volt női csapat, és kezdhettem felnőttként, leigazolt játékosként futballozni.
Akkor milyen szinten szerepelt ez a csapat?
Első osztályban játszottak (a csapat 2009-ben alakult Szentegyházi Vasas néven, még abban az évben be is iratkozott a női labdarúgó első ligába, szerk. megj.). Csatárt játszottam, elég sok gólt rúgtam. Közben folyamatosan kézilabdáztam is a megyei bajnokságban a felcsíki csapatban. A kettőt párhuzamosan csináltam, ami elég húzós volt. Végül a két sport miatt volt egy kis nézeteltérésem és akkor a szentegyházi klubbal megszakadt a kapcsolatom.
Ha kellett, a kapuba is beállt
Teljesen kimaradt akkor a foci az életedből?
Nem mondom, hogy teljesen kimaradt, kisebb tornákra eljártunk. Tamás Attila bácsi akkor már a nagyokkal kezdett foglalkozni Madéfalván. Ő hívott turnékra, mérkőzésekre. Amikor 2018-ban megalakult az FK női csapata, akkor megkerestek. Nem mondtam azonnal igent, de aztán rávettem magam és próbáltam segíteni a csapatot.
Meddig játszottál FK mezben?
Tavaly (2021, szerk. megj.) novemberben játszottam utoljára, sérülés miatt utána már nem. Az utolsó évem már mondhatjuk, hogy kínszenvedés volt, több sérüléssel is kínlódtam. Novemberben eldagadt a térdem és azt mondtam magamban, hogy most kell megállni. Azt gondolom, addig szívemet, lelkemet kitettem a csapatért. Sőt, amikor a kapusunk lesérült, beálltam a kapuba és bent is ragadtam (a 2019/2020-as szezonban csak kapusként szerepelt, szerk. megj.), pedig világéletemben csatárként játszottam.
Számítottál arra, hogy elbúcsúztat a csapat? Hogyan élted meg?
Nem könnyű abbahagyni, ezt csak az érti meg, aki átélte. De el kell fogadni, egyszer eljön az idő. A búcsúztatásra nem számítottam, kicsit mintha elfeledkeztek volna rólam, de így azért könnyebb elköszönni a játéktól. Hálás vagyok azért, hogy az FK megteremtette annak a lehetőségét, hogy újabb élményekkel gazdagíthassam a focista karrieremet.
Büszke a tanítványokra
Mi az, amit szívesen felidéznél a labdarúgó-pályafutásodból?
Nagyon szép élmény volt, amikor a Románia Kupát megnyertük a csapattal futsalban. A nőknél az első kiírása volt a kupának. Igaz, hogy azután kezdődtek a sérüléseim, ahányszor az éremre ránézek, eszembe jut. Fontos pillanatok voltak azok is, amikor a szüleim kint voltak az egyik mérkőzésemen és két gólt rúgtam. Édesapám is focizott, amikor fiatal volt, talán ezért is támogatott ebben. Ő egyébként magas szinten birkózott. Büszke vagyok mindemellett a tanítványaimra is, akik sportolóként eredményesek voltak. Az FK felnőtt csapatában most három olyan lány is játszik, akit tanítottam: Antal Anita, Györgyicze Réka és Tankó Réka.
A környezeted, a családod, a barátaid mit szóltak ahhoz, hogy futballozol?
Hál’istennek nem találkoztam soha negatív hozzáállással. A szüleim, a környezetem egész kicsi korom óta mellettem állt, támogattak, sose mondták, hogy ne menjek focizni.
A női futball világszerte hatalmas fejlődésen megy keresztül az utóbbi években. Hogy látod a sportág helyzetét?
Nagyon örülök, hogy így fejlődik, ma már sokkal könnyebb érvényesülni női labdarúgóként. A lányok egészen kicsi korukban elkezdhetik a futballt, reméljük, hogy ez a jövő generációnak jót fog tenni!
Nem kell félni a labdától
Testnevelőként hogy látod, a lányoknak tetszik a foci? Mit tanácsolnál annak, aki belevágna?
Igen. Egyre szélesebb körben kipróbálják. Ahhoz, hogy valaki eredményeket érjen el, nagyon kell szeresse a sportot, mert különben egy idő után fel fogja adni. Ugyanilyen fontos, persze, a kitartás is. A kislányok sokszor félnek a labdától, de ez nem kell elriasszon senkit.
Számon tartod, hány gólt szereztél a csapataidban?
Nem tudom, de sokat. Szerintem Szentegyházán a Vasas Feminánál többet rúgtam, mint az FK színeiben. Volt, hogy mérkőzésenként több gólt is rúgtam a gyengébb ellenfelek ellen. Igaz, az FK-nál is volt mesterhármasom.
Gyepről a jégre
Az ízig-vérig csíkszeredai Sándor Ibolya, vagy ahogyan a legtöbben becézik, „Ibusz” több mint 20 éve dolgozik Tusnádfürdőn testnevelő tanárként.
Világéletedben sportoltál, a futball előtt más sportban is kimagasló eredményeket értél el. Hogyan lett meghatározó a sport az életedben?
Diákkoromban kosárlabdáztam, kézilabdáztam. A ’90-es években vetődött fel, hogy Csíkszeredában elindul a női jégkorong, de sok nehézséggel kellett szembenézni, nem volt felszerelés, nem adtak jégidőt a csapatnak. Akkor megkeresett Ladó Dénes tanár úr, hogy menjünk gyephokizni, így bekerültem a gyeplabda-csapatba. Nagyon furcsa volt, mert ott csak jobbkezes botok vannak, én pedig balkezes vagyok, de megtanultam úgy is játszani. Nagyon jól sikerült 13 évet lenyomtunk, bajnokságokat nyertünk, végigjártuk az országot, a világot. Játszottunk nagy pályán, kis pályán, füvesen, salakon, teremben. Még nem is hagytam abban a gyeplabdát, amikor behívtak Bukarestbe a jégkorong-válogatottba. Első utam, első jeges megmérettetésem Németországban volt, ahol meccseket játszottunk. Úgy utaztam el, hogy autót vezettem oda-vissza.
Így kerültem a jégkorong közelébe. Utána a felnőtt gyeplabda-szövetség megszűnt, ott mindennek vége lett és én maradtam a hokiban. Akkor javult a helyzet, kaptunk jeget, megvettük a felszerelést és elkezdtük Török-Láday Évával az edzéseket.
Jégről a gyepre
Az FK női csapatának megalakulásánál is ott találjuk a neved.
Amikor hokiztam, szárazedzésként szerveztem egy focicsapatot, amivel jöttünk-mentünk, meccseket játszottunk. Persze, csak hobbiból, szárazedzésnek megfelelt, szerettek a csajok focizni. Aztán olyan eredményeket értünk el, amire senki nem gondolt. Albu Lacit ismertem korábbról, ő keresett meg, amikor indult a csapat az FK-nál. Összeszedtem a lányokat, páran eljöttünk fociedzésekre, végül én ragadtam itt. Szívesen jöttem, mert mozogni szeretek, szeretem a focit is nagyon, de nem gondoltam arra, hogy meccseket is játsszak.
Milyen pozícióban szerepeltél?
Mindig, minden sportágban középcsatár voltam, a nagypályás fociban bal oldali támadót játszottam. Gondolom, hogy a gyorsaságom miatt alakult ez így, a csapattársaimat is tudtam segíteni, mert védekezni is mindig visszaértem, soha nem kellett más pozícióban játsszak. Nagypályán nem is gondoltam, hogy összejön a góllövés, de összejött itt is. Viszont inkább arra törekedtem, hogy segítsem a fiatalokat, ők is haladjanak, fejlődjenek. Úgy érzem, tudtam az edzéseken és a mérkőzéseken is segíteni nekik.
Tiraspolban is játszott
Az, hogy valaki nőként magas szinten sportol, talán a mai napig kevésbé elfogadott a vidékünkön. Neked milyen tapasztalataid vannak erről, a családod, a környezeted hogy állt ahhoz, hogy sportoltál?
Hál’istennek a családom mindig mellettem állt, mindig segített mindenben. Olyan típusú vagyok, aki egy edzést sem szeret kihagyni, az évek hosszú során nem tudom, összesen hiányoztam-e tíz edzésről, nagyon beteg kellett ahhoz legyek. Mindig szerettem a pontosságot, könnyen be tudtam illeszkedni egy csapatba, megtaláltam a hangot mindenkivel. Soha nem néztem le a fiatalokat, mindenkit próbáltam biztatni, motiválni. A családom teljes mértékben mellém állt soha nem ellenkeztek, pedig rengeteget utaztam, sokat voltam távol. Például fél évet voltam Tiraspolban is gyeplabdázóként.
A szüleim ahhoz ragaszkodtak, hogy a tanulással is haladjak. Érettségi után rögtön kezdtem tanítani, közben végeztem az egyetemet és mellette aktívan sportoltam. Legtöbbször úgy kellett vizsgáznom, hogy egyedül mentem, megkerestem a tanárt, mert mindig valami versenyen voltam. Mindenki pozitívan állt mellém és így tudtam haladni.
A sport önállóságra nevel
Mit ad az embernek a sport? Miért érdemes rendszeresen mozogni? Testnevelő tanárként mit képviselsz a munkád során?
A legfontosabb mindenekelőtt az egészségünk, ezért érdemes mozogni. Viszont a sport annyi mindenre megtanít: csapatban gondolkozásra, egymást megértésére, a csapatmunkára, pontosságra, fegyelemre. Sok olyan dologra, amit nem is tud elképzelni olyan, aki nem sportolt. A sport magabiztosságot ad, önállóságra nevel. Mindezt nem hiszem, hogy másban meg lehet így tapasztalni.
Mégis eljött az az idő, amikor felhagytál az aktív sportolással. Hogyan érett meg ez a gondolat Benned?
Most sem azért hagytam abba, mert nem bírnám. Hiányzik is, de mindig találok magamnak valami mozgásformát, az iskolában a gyerekekkel is rengeteget mozgok. Az FK felkerült az első ligába, rengeteg a fiatal, sokan ülnek a padon is. Úgy éreztem, az a helyes, hogy adjam át a helyemet másoknak, kapjanak lehetőséget ők is. Amit a sportban el szerettem volna érni, mindent elértem. Inkább a fiatalokat bátorítanám, biztatnám. A mai napig sajnálom azokat, akik nem kapnak lehetőséget a pályán, hiszen mérkőzés nélkül fejlődni nem lehet teljes mértékben.
Hogyan élted meg, hogy a klub hivatalosan is elbúcsúztatott?
Nagyon jól esett, nem is gondoltam, hogy ezt kiérdemeljük, megkapjuk. Tudom, hogy vannak olyan játékosok minden sportban, akik úgy hagyják abba, hogy az nyomot hagy bennük. Nem mindegy, hogyan ér véget egy karrier, megköszönik-e, amit tettél, vagy egyik napról a másikra bezáródik egy ajtó.
Szeretni kell a sportot
Mi szükséges ahhoz, hogy a nők teljesítményét is elismerjék, a helyén kezeljék a sportban?
Ahogy megnövekedtek a lehetőségek, egyre több kislány is megismerkedik a sporttal, a focival, én úgy látom, a szülők is másképp állnak hozzá. Felkapottabb dolog sportolni manapság, mint a mi időnkben, amikor eléggé tabutéma volt a női foci. Az volt a vélemény, hogy a futball nem a nőknek való, pedig ha megnézzük a külföldi csapatokat, milyen meccseket játszanak, nagyon magas a színvonal. Bízok abban, hogy megerősödik a női foci nálunk is. Azt látom egy kicsivel mindig több szurkoló kíváncsi a lányokra.
Mi szükséges ahhoz, hogy valaki ennyi időn keresztül intenzíven tudjon sportolni?
Első helyen mondhatnám, hogy szeretni kell a sportot. Aki nem szereti, vagy csak a közösségi oldalaknak sportol, a hírnévnek, az nem fog sokra jutni. A mi időnkben nem említettek meg bennünket szinte sehol, nem volt ekkora média-felület.
Fontos az akarás is, hogy benne legyen az emberben a harci szellem, amivel a lehetetlent is meg akarja csinálni. Látom a fiatalokat, a tanítványaimat, és nem feltétlenül érzem bennük a hajtást, a „harapósságot”, az elszántságot. A másik dolog, hogy anyagiakkal bennünket annak idején nem tudtak támogatni, mégis a száz százalékot beletettük, nem pénzért csináltuk. Nekem sosem fordult meg a gondolataimban, hogy ha nem kapok pénzt, akkor nem csinálom.
"Nincs hiányérzetem"
Ha ki kellene emelni valamit a pályafutásodból, mi lenne az? Mire emlékszel a legszívesebben? Volt-e esetleg olyan, amire nem jó szívvel gondolsz vissza?
Negatív élményt nem tudnék hirtelen említeni, ha voltak is ilyenek, elnyomták a pozitív dolgok. Volt, amikor nehéz helyzetben voltunk, de ott voltunk egymásnak, és ez minden rossz szituáción továbblendített. Pozitívumot rengeteget tudnék mondani, nem könnyű egyet kiemelni.
A fociban meg tudnám említeni a futsal román kupa megnyerését. Akkora öröm soha nem volt számomra! Nagyon fontos egyenlítő gólt szereztem a döntő felé vezető úton, ami örökre emlékezetes marad nekem. Az biztos, hogy ha újrakezdhetném, ugyanezt az utat választanám: a sportot és a szakmámat is. Talán ritka manapság, aki ezt el tudja mondani, de én így vagyok vele és nincs semmilyen hiányérzetem.
Farkas Endre
