Ahogy a tizenhatosba érsz, a combját célozd jó erősen, hogy csattanjon - adta ki a balszélsőnek szünetben a napiparancsot az öltözőfolyósó magányában az edző, miután az első felvonásban a derék hetes már háromszor dobta fel magát a büntetőterületen belül, hiába. A hatvanadik percben sarokrúgást követően, az ellenfél védelme röviden szabadította fel, a játékszer éppen a kisodródó balszélsőnk elé pattant, aki ugyan éles szögből kapura szúrhatta volna azt, de inkább az egyik blokkolni igyekvő védőt vette célba. Félmagasan, ahogy az edző kérte. A labda csattant az ellenfél combján, a balszélső kezezést reklamált, a hazai publikum azonnal „hencet” kiáltott és a játékvezető büntetőt ítélt. A vendégcsapat vehemensen tiltakozott, különösen a combon talált védő kelt ki magából. Mindhiába, hiszen köztudott, hogy a futballban a bírói ítélettel szemben jogorvoslatnak helye nincs.A fenti eset még az 1970-es években történt. Akárcsak a megannyi műesés miatt könnyű síppal befújt temérdek büntetőrúgás, természetesen ez sem volt egyedi. Pedig a sport elvileg az egyenesség, a becsületesség és az egyenlő esélyek nemes világa, ahol a lovagiasság szelleme mindent felülír. Szépen hangzik, de ez így túlzás, kedves olvasó. Nem kicsit, nagyon. Különösen amióta a múlt századelő úri szórakozásából, a történészek által „hidegháborúnak” nevezett időszakban, az ágazat a nemzeti önfényezés meghatározó eszközévé vált. Ha ez mind nem lett volna elegendő, az ezredfordulót megelőző egy és az azt követő két évtizedben a versengés öröme és a győzelem dicsősége mellé a pénz mérhetetlen kényszeruralma társult. A nemzeti büszkeségérzet ápolása vagy éppen a tőkebefektetés megtérülésének érdekében érdemes minden követ megmozgatni. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, amilyen a futballtól sem teljesen idegen szőrmekabát, ismertebb nevén bunda vagy a játékvezető jóindulatának előzetes és korántsem önzetlen megnyerése, közszájon forgó változatban: a bíró lefizetése. Nem mintha nem lenne ezekre is példa jócskán a nagy világversenyek történetében. Van bőven, de ezúttal ne merészkedjünk ennyire mélyre. Érjük be a csalási kísérletek bejáratott változatával, a trükközéssel. A játékvezető átverésével, a színészkedéssel, a műeséssel, fetrengéssel, a sérülés színlelésével. Az eszközt szentesítő cél, hogy a derék sípmester a 11-es pontra mutasson vagy legalább az ellenfelet piros, de – aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli alapon – legalább sárga lapos figyelmeztetésbe részesítse. A futballtörténelemben megannyi könnyű síppal befújt, úgymond „kiharcolt” büntető döntött el mérkőzést, esetenként bajnoki cím, címek sorsát. Egy-egy kétes döntést követően, a hátrányt szenvedő csapat játékosai, vezetői és szurkolói joggal háborogtak ugyan, nem volt visszaút. A televíziós közvetítések széleskörű elterjedésével, a visszajátszások számos esetben cáfolták a játékvezetői döntés helyességét. Mindhiába, hiszen köztudott,hogy a futballban a bírói ítélettel szemben jogorvoslatnak helye nincs. Helyesebben: nem volt, de immáron van. A gólvonal technológia és az angol névbetűi alapján magyarul is VAR-ként emlegetett „videóbiró” rendszer egyre szélesebb körű elterjedésével a futball elvileg komoly lépéseket tesz az abszolút sportkorrektséghez vezető úton. A VAR estében csak elvileg, hiszen a lényegében képi segédeszközként szolgáló rendszert, továbbra is emberek működtetik. Példának okáért, a leshelyzet elemzésénél, húsvér földi halandók próbálják kiszúrni a másodperc ama töredékét, amikor a labda még éppen érinti a mélységi kulcspasszt adó játékos homlokát, csukáját vagy más testrészét. Ez alapján vonalazza, centizi ugyanis a gép az iramodó támadó és a kapus előtti utolsó védő viszonylagos helyzetét. Egyértelmű, hogy nem egzakt tudomány ez. Természetesen a kulcspasszt indító láb-labda ütközés modellezhető és így az ütközés befejezésének pillanata is kiszámítható, de ehhez a labdát elrúgó játékos sajátos testmutatóit is figyelembe kell vennünk. Azaz a konkrét számításnál a passzt adó játékos egyedi mutatóival kell dolgoznunk, például ami a rugó láb sebességét és tömegét illeti. A kevésbé olvasmányos kitérőmmel, arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a leshelyzet megítélésének kérdése, a VAR-rendszer bevezetésével jelentősen javult, de nem oldódott meg teljesen.
A leshatáron túlmenően, a kezezések megítélések esetében még ennél is rosszabb a helyzet. Tény, hogy a VAR rendszer segítségével mondhatni kétséget kizáró módon látható, hogy a labda érintette a védekező játékos kezét, pontosabban karját a saját büntetőterületen belül vagy sem, azonban a büntető megítéléséről– a játékos mozgása és a kar helyzete alapján – továbbra is a játékvezető dönt. Mégpedig a rendkívül friss, az International Football Association Board (IFAB) által 2021. március elején bevezetett körülírást is figyelembe véve. Az IFAB 2021. március 5-i ülésén elfogadott pontosítás szerint kezezésnek minősül, ha egy játékos:
karjával szándékosan érinti a labdát, beleértve, ha a karja a labda felé mozog,
karjával érinti a labdát, amennyiben a karja a testének körvonalát természetellenesen növeli. A játékos akkor növeli természetellenesen testének körvonalát, amennyiben a karhelyzete nem a pillanatnyi testmozgásának következménye. Világosabb lett? Nem. Egyszerűbb lett? Az sem. Ezek után ne csodálkozzunk, ha két kísértetiesen hasonló játékhelyzetben két különböző sípmester más-más álláspontra helyezkedik. Konkrétan: az egyik a tizenegyespontra mutat, a másik továbbot int. A futball ugyanis az emberek és nem a gépek sportja. Legalábbis egyelőre. A játékvezetők is emberből vannak. A kezezés szubjektív megítélése közepette, a műesések visszaszorulása várhatóan a kézre rúgott labdák számának növekedésével jár együtt. Akárcsak a nyitótörténet néhai trénere, a modern kor mesteredzői új játékelem elmélyítésén és új játékostípus kinevelésén fáradoznak. A VARasodás mellékhatásaként a „karlövők”, vagy ha jobban tetszik a „kézcélzók” kora következik.
Ráduly Róbert Kálmán
2021. június 12.
