Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek
XVIII. 15 liter benzin egy hónapra
Ennyi benzint kapott egy halandó személygépkocsi tulajdonos egy hónapra. Ezt is egy „tikett” leadása után. A mai fiatalnak vagy egy külföldinek ez mesének tűnik, de mi, akik szenvedő alanyai voltunk a Ceausescu aranykorszaknak, ez fájdalmas realitás.
Hová tudtál eljutni 15 liter benzinnel? Mondjuk Brasssóig és vissza, ha nem viseltél facipőt, könnyű lábad volt, és nem nyomtad a gázpedált a padlóig, hogy a következő pillanatban fékezzél. Különösen nehéz volt ez a korszak 1981-85 között, de folytatódott 89-ig. Nekem, mint személygépkocsi tulajdonosnak és focibírónak is ennyi járt. És csak minden második vasárnap, páros vagy páratlan rendszám függvényében kocsikázhattunk. Ha rám került a sor én kellett volna vigyem a játékvezető kollégákat a mérkőzések színhelyére. Jobb helyzetben voltam, mikor Moldvába delegáltak, mert akkor jöttek Udvarhelyről, vagy Gyergyóból és felvettek engem is, de mikor Ágotára, Balázsfalvára vagy Szebenbe kellett kiszállni, akkor én indultam autóval és vettem fel az udvarhelyieket. 15 liter benzin alig ha elég volt Szebenig. De mivel jössz haza? Szegény Dacia, ha beszélni tudna! Elmondaná mennyi mocskot el kellett égessen, csak hogy menjen. Tettem én belé petróleumot vegyítve éterrel (diluant), metanolt ólomtetnatillel, vagy ha tudtam szerezni, a vállalati kocsikat vezető sofőröktől teherautókban használt 75-ös benzint. Mert azzal is ment a 98-asra tervezett, épített Dacia motor.
Ilyen formán ki voltunk szolgáltatva valamiképpen a focicsapatoknak, magyarán, ha nekünk fütyülsz: adok annyi benzint, hogy haza mehess. Mit tehettünk? Ha volt is elég benzin is a tartályban hazáig az ajánlatokat el kellett fogadni. Ha kijött a lépés benzint, a napidíjon felül, ha nem akkor azt jelentette, hogy nem tudtunk elég jól „fűrészelni“. Általában az érdekelt csapatok, vagyis akik felsőbb osztályokba akartak kerülni vagy kieső jelöltek voltak, a bukaresti beépített emberüktől előre tudták kik fognak fütyülni vasárnap, így hétközben szerdán, csütörtökön kerestek, kérdezték mivel megyünk és mikor. Persze mi autóval mennénk, ha volna benzin. Hát lesz… Vagy nem, ez is válasz volt néha.
Egy megtörtént esetet leírok úgy ahogy volt, gondolom nem sértek meg senkit ezzel.
A szamosújvári Gloria csapat kieső félben volt, épp ezért érdekelt volt az otthoni mérkőzés megnyerésében. A vendégcsapat, ha jól emlékszem a felsőbányai Bányász volt. Nekik nagyon nem kellettek a pontok, utólag tudtam meg, hogy hajtottak a Láposi Bányász testvércsapatért, amelyik szintén kieső jelölt volt. A szamosújváriak nem ismertek engem, ugyanis azelőtt csak egyszer voltam ott, mint partbíró, de annyit tudtak a beépített emberüktől, hogy Csőregi János középbíró, Csíkszeredából.
Beindult a gépezet. Kinek van ismerőse Csíkszeredában? Kiderült, hogy egy régi 45-48-as évekbeli futballistájuk Csíkszeredában lakik, és történetesen a kötöttárugyár főkönyvelője. Sokaknak ismerős lehet még Keller Vilmos neve. Őt hívták Szamosújvárról és kérték, minden áron tudja meg ki az ő bírójuk és teremtsen összeköttetést vele. Keller úr nem sokat kellett érdeklődjön a gyárban, mert megmondták, hogy egy bizonyos Csőregi Etelka nevű asszisztens dolgozik a vállalat orvosi rendelőjében. Egyszer csak hívatják a feleségemet a főkönyvelőhöz. Már gondolta az asszony, hogy valami rossz fát tett a tűzre, de az öregúr váltig szabadkozott, hogy ez nem parancsoló hívás csak érdeklődne, hogy nem-e az ő férje az a bizonyos Cs. J., aki vasárnap Szamosújváron fog bíráskodni. Az asszony azzal jön haza: „Nem is mondtad, hogy vasárnap Szamosújvárra mész“. Hát, hogy mondjam mikor még én sem tudtam.
Este Vili bácsi is megkeresett a lakásomon. Most már így nevezem, mert később Hosszúaszóban szomszédok és mondhatom, hogy barátok lettünk. Mondta, hogy a szamosújváriak tudják, hogy én megyek oda. Nos, mikor és mivel megyek? Mondtam neki, hogy autóval mennék ha... Erre megígérte, hogy a benzin el lesz intézve. Úgy is lett. Pénteken áthozott nekem 20 liter benzint. A többit Szamosújváron kapom, de utazzunk el szombaton, mert várnak. Úgy is lett. Udvarhelyen felvettem Gegő Antal és Tamás Áron partbírókat, ezután irány Régen és a mezőségen keresztül Szamosújvár. Az út elég izgalmas volt. A mezőségen az egyik kanyarban szinte frontálisan ütköztünk egy szembejövő Daciaval. Nálunk a kocsiban teljes hangerővel ment a kazettofon és mi is énekeltük „István, a király“ rockopera dalait. Az átlag 70-80-as sebességgel haladtunk azon a kanyargós és akkor elég gödrös, lyukas úton. Egy szó mint száz: szerencsénk volt. Mikor láttam, hogy nem tudom bevenni azt a kanyart azzal a sebességgel, akkor elkaptam a kormányt balra és elhaladva a másik kocsi előtt, keresztbe, az elég széles útpadkán megálltunk. A szerencse másik fele az volt, hogy a szembejövő kocsi lassan jött, egy kezdő sofőr vezette, aki látta, hogy jövök szembe vele, megnyomta a féket és megállt. Ha véletlenül egy tapasztaltabb vezető van, az lehúz jobbra, és akkor én nem fértem volna el előtte. Egyszerre csapódott ki a hat ajtó (egyik kocsiban is, másik kocsiban is 3-3 férfi), de mielőtt szólhattak volna én már kértem is a bocsánatot a tettemért, ők meg csak az örömüket tudták kifejezni, hogy a tiszta új kocsi nem ütközött. Kézfogások után már felvilágosítottam őket, hogy két féle kocsi van: amelyik meg volt üttetve és amelyik ezután lesz megüttetve. Alig megyünk 15-20 km-et, mikor egy pásztor kutya kiugrik a sáncból és előttünk át akart futni a túloldalon levő sereghez. Oda is ért volna elég gyorsan, de a bal első kerék alá került és ott maradt az aszfalton. Meg is álltunk, hogy lássuk mi baja lett a kocsinak, de a csobán olyan fenyegetően futott felénk egy nagy bottal, hogy jobbnak láttuk gázt adni és elhajtani. Így már csak a nyomunkat üthette mérgében. Mondom a fiúknak, hogy nagyon rosszul indul ez a kiküldetés, vajon milyen lesz a vége? Tovább azonban ment minden, mint a mesében. Vártak vacsorával, szállással. Másnap a mérkőzésen a bányászokkal hamar megértettem itt nincs mit keresni, és ezt ők elég megértően tudomásul vették. Csak Vili bácsinak számoltam be másnap, hogy minden OK.
Részlet Csőregi János: Lesállástól vigyázzállásig. Avagy: a futballbírók is emberek című emlékeiből.
